Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc - Nagy József: Homiliavázlatok Újévtől a Bőjt 5. vasárnapjáig
gat. A hit sokféle módon keletkezhet, de bizonyosságot akkor nyerünk, ha elmondhatjuk, hogy az egyház hivatalos hitét tettük magunkévá. Az evangélium sorai közül egy másik kép is elénk tárul. Isten jóindulatú pogányokat hív, hogy felismerjék a világ Megváltóját. Ezek oda sietnek, ahol őrzik az isteni kinyilatkoztatást, olyan emberektől érdeklődnek, akik hagyományosan vallásosak. De mit tapasztalnak? A főtanács tagjai megmutatják nekik az utat, de maguk nem indulnak el rajta. A Szentírás betűjét kifejtik, de nem érdekli őket, hogy Isten Ígérete teljesedett-e. Heródes jámborságukat arra használja fel, hogy alattomos szándékát megvalósítsa. A nagy tömeg pedig érzéketlen. Űk közelebb vannak Betlehemhez, de nem tudják, mi történik ott. A vallásos környezetnek megvan a felelőssége azok iránt, akik őszintén keresik az igazságot. Jézus nagyon keményen elítélte a botrány okozóit. A bölcsek a nehézség ellenére is célhoz érnek, mert az Istentől kapott jel és ösztönzés mindennél többet ért nekik. Meggyőződtek arról, hogy érdemes volt kitartani, érdemes volt kérdezni, mert Isten „igen nagy örömben” részesítette őket. A költő így jellemzi útjukat: „Mert lejtőn lakni nem lehet, / sem kétéltűen jobbra- balra menni. / A válaszút ez: fel vagy lefelé... / Lefelé húz a vad nehézkedési törvény, / Ezrek példája, vérrokon, barát. / De mi kitörünk ezek bűvköréből / És a csúcs felé megyünk.” (Mécs László) Vasárnap vízkereszt után (Iz 42,1—4. 6—7; ApCsel 10,34—38; Mt 3,13—17) Isten nem személyválogató Az emberek értékelésébe mindig belevegyülnek önző szempontok és személyes érdekek is. Tudatunk mélyén ott élnek a régi megbántások emlékei, a megbocsátott, de el nem felejtett sértések nyomasztó súlya vagy a jövő terheitől való félelem. Péter apostol olyan környezetből jött, ahol úgy gondolták, Isten végleges megkülönböztetést alkalmaz az ószövetségi nép és a pogányok között. A természetfölötti jelek azonban meggyőzik őt is, hogy Isten nem személyválogató. Jézus megígérte, hogy mennybemenetele után „Szentlélekkel fognak megkeresztelkedni". Most pedig azt látja, hogy ugyanazt a kiváltságot a pogányok is megkapják. Ebből levonja a következtetést, hogy Isten előtt mindenki kedves, akit eltölt az Úr félelme és igaz tetteket visz véghez. A kettő összetartozik. Igaz tetteket csak az visz véghez, akit eltölt az Úr félelme. Az Úr félelmének gondolata eléggé kiveszett vallási szótárunkból. Pedig a Szentírás magasra értékeli. Úgy beszél róla, mint a magasabb bölcsesség kezdetéről (Péld 1,7), mint az Isten előtti engedelmesség indítékáról (Zsolt 2,11). A Messiás is azért lesz nagy, mert egészen eltölti az Úr félelmének lelke (Iz 11,2). Ennek az üdvös félelemnek az osztogatója tehát a Szentlélek. De Pál apostol megmagyarázza, hogy nem a szolgaság lelkét kaptuk, hogy félelemben éljünk, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertük el, aki felhatalmaz arra, hogy Istent Atyának szólítsuk (Rám 8,15). Az Atya előtti félelem nem azonos a rettegéssel, a bizalmatlansággal, a távolmaradással, hanem jelenti tekintélyének elismerését és a bűn visszautasítását. Az igaz tettekben való bővelkedés is lényeges eleme a vallásosságnak. Jellemző, hogy az apostol nem jótettekről, hanem igaz tettekről beszél. Jótetten azt értjük, amellyel valakinek segítünk. Az igaz tettek ennél nagyobb terjedelműek: ide tartozik mindaz, amivel az igazságot keressük, a helyes emberi kapcsolatokat kiépítjük, Isten teremtő és megváltó tervét szolgáljuk. Vallásosságunk csak úgy marad tárgyilagos, ha nem csak egyéni jámborságunknak adunk kifejezést, hanem valóban Isten országát építjük, magunkban is és másokban is. Mivel Isten nem személyválogató, azért valamilyen szempontból egyenlővé akar tenni bennünket. Ennek az egyenlőségnek a kifejezése és megvalósítója a keresztség. A Jordánnál lejátszódott jelenet azt mutatja, hogy Jézus, akit eltölt a Szentlélek, ő a szeretett Fiú. A keresztségben mindnyájan ezt a Szentlelket kapjuk és mindnyájan Isten gyermekei leszünk. Sőt az egyház beszél vágykeresztségről is. Olyanok részesülnek benne, akik nem ismerik az evangéliumot, de törekszenek az igazságra, a szeretetre és követik lelkiismeretük szavát. Isten tehát megadja mindenkinek az elinduláshoz szükséges kegyelmeket. Böjt 1. vasárnapja (Tér 2,7—9; 3,1—7; Rám 12,12—19; Mt 4,1—11) Isten kegyelme és az ember bűne Az üdvösség történetén feltűnő kettősség vonul végig. Az ember kezdettől fogva ki van téve kísértésnek, és története a bukások sorozata. A rossznak az ereje akkor válik szédítővé, amikor a Megváltót, az Isten Fiát is megkísérti és saját szolgálatába akarja állítani. Szent 223
