Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - Koncz Lajos: A meditáció mai igénylése
kudarcba fulladt élet volt. Egy felülmúlhatatlan vallási géniusz, aki 30 évig ismeretlen kézművesként dolgozik, aztán rövid ideig vándor-prédikátor, mindenkitől elhagyatva, gonosztevőként, a gyalázat fáján pusztul el. Ha Isten ekkora „értelmetlenséget” elvisel, sőt megtervez és végbevisz, akkor a mi életünk „értelmetlenségének" is van értelme.,,; Mindennek felismerésére és elfogadására képesít a jó meditáció. Ha ilyen egzisztenciális mélységekbe lenyúló képességét is számba vesszük, nem tűnik túlzásnak a híres descartesi alapelv átformált alkalmazása: meditor, ergo sum! A meditáció megmenti, segíti, ápolja, gazdagítja, kiteljesíti életünket. A világon átragyogó Isten És itt már csakugyan a Titokzatos és Szakrális birodalma is jelentkezik. A Lét misztériuma érint meg minket a természet, világmindenség meditativ befogadásával — a kagyló zúgásában, felhők vonulásában, nyári alkonyotok oldott aranyában, de a gyermekszemek és emberarcok fényeiben még több tükröződik abból, amit a vallástudomány „a transzcendencia transzparenciájának" nevez, és bennünk egy „totális érintettség” „döbbenetét és alázatát" hozhatja létre (Brunner15). Az Isten „dicsfénye” (biblikus kifejezéssel) átragyog a világon (Zsolt. 56,6; 107,6), és a meditáció hozzásegít a goethei felismerés érzékeléséhez, hogy „minden múlandó dolog csak jelkép." Minden túlmutat önmagán és igazában jeladás a transzcendens világ mélyéről.18 A. Carrel az orvos-tudós precizitásával állapítja meg (és ajánlja) ugyanezt: „Az önelemzésben való elmerülés helyett sokkal jobb, ha az ember megmenekül önmagától egy olyan erőkifejtés segítségével, amely nem rendíti meg a lelket... A vágyak egyesítése, az elmének egyetlen feladatra való használása, valami benső békességet teremt meg. Az ember szemlélődéssel csakúgy integrálhatja magát, mint cselekvéssel. De nem kellene megelégednie azzal, hogy szemlélgeti az óceánt, a hegyek és felhők szépségét, a művészek és költők mesterműveit, a filozófiai gondolat fenséges építményeit, és azokat a matematikai képleteket, amelyek természettörvényeket fejeznek ki. Olyan lélekké is kell válni, amelyik egy erkölcsi ideált törekszik elérni, világosságot keres a világ sötétségében, halad előre a rejtélyes úton, és lemond önmagáról, hogy megérthesse a világegyetem láthatatlan mivoltát. Az ilyen ember éppoly könnyen megérzi az Istent, mint a nap melegét, vagy egy barátnak a szívességét.”17 S ugyanez a költészet fényeibe öltöztetve Weöres Sándor verséből: „Mélyebben, mint a gond fészke szívedben, / kérge alatt minden dolognak, / a tünemények medrei, / a világ eresztékei ragyognak, / örvénylik a láng, parttalanul forog / az eleven-tűz, az ezerszemű, ... / füled mellett süvít a híg elem, / bőrödet érinti a végtelen / és sistereg és hártyát növel, / mint jégtől az olvadt acél. / Szólít — vagy képzeled? Ha arra riadnál, / hogy nem rideg, nem idegen! / hogy eleven, hullámzó szerelem! / hogy rokonabb veled önmagadnálI / Az állandó a változóban /. önmagunk és az Ős-Te ilyen találkozása valósulhat meg a meditáció varázslatában — szent Ágoston klasszikus tanácsa18 szerint. „Redeamus ad cor et inveniamus eum!" Szálljunk szívünkbe és megtaláljuk Őt! A meditáció hatásai A meditáció — megfelelő gyakorlás esetén (eleinte 5—10 perces koncentrációval lehet kezdeni!) —■ komoly gyógyitó-nyugtató élményekkel jár együtt. A valláslélektan szerint a megkérdezettek ilyenekről vallanak: béke, nyugalom, megenyhülés, a stresszgörcsök oldódása, felülkerekedés a szétszórtságon, belső harmónia, megerősödés, biztonság.18 Ez a hatás egyre inkább érezhető a meditáción kívül is. Hosszabb gyakorlás az egész személyiséget átformálhatja, de legalábbis kibontakozáshoz és teljes egyensúlyhoz segíti. Az, ami oly irigylésreméltó a természet ölén élő egyszerű emberek életében (természetesség, közvetlenség, kedély, biztonság és harmónia), a meditáció segítségével a civilizációtól meggyötört ember tulajdonává is válhat. És minél jobban egyoldalúságra kényszerített egy foglalkozáshivatás, főképp, ha a ráció irányába kisarkított, annál jobban szüksége van erre az egész embert összefogó, mélyebb rétegeit is mozgásba hozó és harmonizáló meditációra. E szempontból a papi hivatás — Max Scheler szerint — a legproblematikusabb. A pap belső alkatában minden emberfajta közül a leginkább „ressentiment”-típus. Sajátos lélektani adottság nála a belső feszültség, bizonyos kettéhasadtság, belső ambivalencia érzése. Az okot abban jelöli meg, hogy a papi hivatással van az ember a legmagasabb emberi lehetőség és eszmény irányába feszítve, az emberfeletti, tanszcendens valóság meghirdetésére és valamelyes megjelenítésére. Itt a legnagyobb a távolság szükségképpen a hir212
