Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - Koncz Lajos: A meditáció mai igénylése
detni-való eszmény és a megélés valósága között, még a legtörekvőbb, korrekt élet esetében is. Ezért itt a legreálisabb a veszély az identitás-vesztésre, a belső „elidegenedésre’’. Egy francia marxista ilyen alapon magyarázza a nyugati világban most tapasztalható „papi válság”-jelenségeket.20 Ha e tételek kisarkítottságától eltekintünk, a probléma magját igaznak és reálisnak kell felismernünk. Ennek megoldásához is egzisztenciálisan nélkülözhetetlennek bizonyul a vissza-visszatérő meditativ belső feldolgozás, a körülöttünk és felettünk lévő és ránk bízott valóság szüntelen „kóstolgatása”, magunkba-fogadása és integrálása (meditor, ergo sum!). Belső emigráció vagy integrálás? Záradékul még egy felmerülhető váddal kell szembenéznünk! Azt, hogy a meditativ hullámnak van kompenzációs karaktere, már láttuk és elismertük. De feltámad a kérdés: nincs-e itt többről is szó? A kor zaklatottságával, utolérhetetlen tempójával, komplikált- ságával szemben nem védekezik-e úgy az ember, hogy tulajdonképpen már kimenekül belőle, és egy „meditatívnak" szépített „belső emigrációba" vonul. Ez a veszély konkrét esetekben kétségtelenül fennállhat, de a hivő számára irányt mutató 2. Vatikánum szelleme semmiképpen sem ez. Az egyház saját magát és híveit küldöttnek érzi és vallja a „modern világhoz” (Gaudium et spes), részt kér és vállal a világ munkájában, alakításában. S e ponton visszakapcsolunk egy korábbi felismerésünkhöz, amit a „meditor ergo sum” formulájába öltöztettünk, látszólag csak szellemes fordulatot használva. Valójában sokkal többről van szó, amit a fölvetett probléma szempontjából most még világosabban és teljesebben láthatunk. A meditáció indító motívumai közt ott lehet, sőt dominálhat a komplikált, zajló élet szorongatása elől való menekülés vágya. De az ember alapvetően, lényege és alkata szerint koegzisztenciális lény, másokra szoruló, másokból élő, másokkal való együttlétben kibontakozó lény. A világból, emberektől elmenekülni tehát végső fokon önmegsemmisítést is jelentene. De a látszólagos menekülési aktusban az ember csak a nemfeldolgozott, nem-integrált valóság szorítása elől hátrál meg, bizonyos védekezési mechanizmussal igyekszik kitérni a rázuhanó valóság ilyen támadása elől. De a meditáció csöndjében és nyugalmában ugyanazt a valóságot, életet, világot és embereket megidézi a maga belső világa elé, és a meditáció legsajátosabb, páratlan képességével — immár nem támadó és szétfeszítő veszélyként látja, hanem igazi valóság-értéke szerint beépíti saját életébe... Az egykori descartesi elv az egész újkori gondolkodás nyitányaként — szubjektivizmusba és idealizmusba torkollt. A mi formulánk csak formailag hasonlít hozzá. Tartalmilag az egész valóság, kozmosz és társadalom, emberek és az Abszolútum befogadására alkalmas és nyitva áll. Vagyis az igazi meditáció semmiképp sem a világ megtagadása, hanem integrálása életünkbe. Különösen akkor, ha a „természetes” meditáció kiegészül a hivő és keresztény meditativ magatartással. Ez ui, a világ teremtettségében érzékeli és megtapasztalja, hogy a Teremtő szándéka szerint alapvetően minden jó, és az inkarnációval az emberiét minden dimenzióját, a leg rejtélyesebbeket is (szenvedés, halál) az ember javára fordítja az Isten. Feszültség persze marad és lehet a konkrét ember számára. A hivő magatartás mindig dialektikus feszültséggel jár, ahogy már Schütz Antal leírta Bölcseletének végén „az ember elhelyezkedését a mindenségben” — az Isten és világ pólusai között.21 És ahogyan L. Evely részletezi litániaszerű felsorolással, programként is22: „Szemlélődővé kell válnunk a világban! Szenvedélyesen hűnek maradni mind Istenhez, mind a világhoz; arra törekedni, hogy minél többet belevigyünk Istenből a világba, és a világból az Istenbe; küldve lenni Istentől az emberek közé, és visszafutni Hozzá ... nem elégedni meg azzal, hogy csak imát adjunk, mikor az emberek éheznek, de azzal sem, hogy csak kenyeret nyújtunk, mikor imára van szükségünk. Szomorkodni, hogy a világ annyira elhagyta Istent, hogy látszólag Ő is elhagyta azt; olyan imát eszelni ki, amely nem választ el bennünket a világtól, és olyan módját a munkának, amely az Istenbe kapcsol.. JEGYZETEK: 1. Ep. ad Magn. 8, 2. Vö. H. Urs v. Balthasar: Verbum caro, Einsiedeln, 1960, 135—9. — 2. Reismann—Denny—Glazer: Die einsame Masse, Hamburg, 1968. — 3. Ld. W. Jung- schatler: Methoden und Inhalte der Meditation, in Theol-prakt. Quartalschrift, 1972/2, 97— 105; J. Zapf: Was ist Meditation, in Wort und Antwort, 1972/2, 33—40. E két tanulmány gon213
