Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - Koncz Lajos: A meditáció mai igénylése
esetleg megalapozó gyakorlat, főképp a lelki feszültségek feloldására.15 Igen jelentős mozzanata, hogy semmiképp sem a szavak, fogalmak dominálnak benne, még a gondolati elem is egészen alárendelt. Ahogy már bevezetésünk jelezte, bizonyos fokig éppen a szavak és intellektualizmus túlhajtása elleni reakció teremtette meg a csönd és szemlélődő hallgatás vonalán a meditáció mai igénylését. Wittgenstein nyelvfilozófiája már félszázaddal ezelőtt leírta ezt a felismerést híres munkája' végén: ,,Az én szavaim akkor nyerik el igazi értelmüket, ha az, aki megértett engem, a végén értelmetlennek ismeri fel őket, vagyis ha általuk — fölibük is tud emelkedni." Miután fölment az ember a létrán, rúgja el, ne használja többé! „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell!" A valóság igen könnyen kisiklik a rávetett nyelvi-fogalmi „hálóból” és zörgő csontvázzá silányulnak a szavak. Mély antropológiai titok sejteti magát abban a jelenségben, hogy az ember utolsó szava — saját szavainak negligálása, sőt megtagadása. Vergilius végakarata szerint az Aeneis-t el kellett volna égetni. Szent Tamás halála előtt felhagy az Írással, sőt minden munkáját „pelyvának” minősíti. Gogol a „Holt lelkek” 2. és 3. kötetét veti a lángokba s pár nappal később halott. Goethe Faustjának is ez a véleménye: „A név csak füst, a szó csak pára, amely ráül az égi sugárra!" De nem ugyanezt mondja-e szent Pál sugalmazott bölcsessége? „A prófétálás megszűnik, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik, csak a szeretet nem múlik el soha!" (1Kor 13,8) Ezért a meditáció nem szavak és gondolatok sorjázása. Hanem? Alapvetően és formailag egy belső összeszedettség (az ősi, aszketikus kifejezéssel), tartalmilag pedig találkozás. Magunkba-szállás és találkozás Az összeszedettség célja, hogy az ember magába térjen — ismét az aszkézis ősi terminusát használva — a „szétszórtságból", sőt a belső ziláltságból. Ehhez fel kell függeszteni minden gondot, izgalmat és érdeklődést a szorongató külvilág iránt. Külső jele, egyben eszköze ennek a szemek lezárása; hogy minden elmaradjon: a foglalkozás, munkahely világa, család, segítő és fenyegető emberek, tér és idő. A szív és szellem erői mind egzisztenciánk belső világára koncentráljanak, hogy minél teljesebb legyen a csönd és nyugalom. Szükséges ez a testi-lelki fellazítás, kioldódás, hogy a beálló nyugalomban az ember felfedezze saját belső centrumát. E szempontból — főkép a külső, technikai, testi előfeltételek biztosítására (testtartás, lélegzés-ritmus stb.) — kétségtelenül sokat lehet tanulni a keleti módszerektől, függetlenül azok esetleges világnézeti tartalmától. Hogy mit jelent a meditációban a második, a tartalmi mozzanata találkozás, valamennyire minden ember megtapasztalta még gyermekkorában. Sajnos ez a világra ámuló, a dolgokra rácsodálkozni tudó képességünk elsorvad az idők folyamán. Pedig mennyi spontán őserő és élmény van abban, ahogy a gyermek átadja magát a világnak; ahogy megbámul egy pillangót, vagy autót, ahogy elnézi a hajócska siklását a vizen, vagy ahogy például a homokban játszva ujjai között újra meg újra átpergeti a finom szemcséket. Valahol itt kezdődik a meditáció: egészen befogadni egy darabot a világból, önzetlenül és „célossági” érdekeltség nélkül, csak önmagáért a létért, a vele való találkozásért... Egyébként ez annyira nem „naivitás”, hogy szaktudományos szinten ki van dolgozva a csodálkozásra-nevelés, mint a vallási tapasztalat előiskolája.8 A fentiekből már bizonyos következtetést is tudunk levonni a keleti, valamint a nyugati és keresztény meditáció jellegére és különbségére. Az elsőben a súlypont magán a belső össze- szedettségen van, az elszakadáson-függetlenedésen a világtól. Az én felszabadítása a cél, sőt — a nirvána. A nyugati és keresztény meditációs típusban előtérbe kerül a tartalmi elem, és a találkozás a léttel, ill. a kifejezetten keresztény meditációnál találkozás a Krisztusban magát reveláló Istennel.'-* Mielőtt e találkozási mozzanat bővebb kifejtésébe kezdenénk, még egyszer szükségesnek érezzük hangsúlyozni, hogy a meditációban az egész embernek kell részt vennie. Nemcsak úgy, ahogy a skolasztika bölcseleti lélektana szerint hallottuk emlegetni az értelem és akarat mellett a képzelet és érzelmek szerepét. A mélylélektan felismerései —■ mégha nem is fogadjuk el minden állítását — igen jelentősek, és mérhetetlenül kibővítették az emberre vonatkozó ismereteinket. Számunkra sokáig az „igazi” ember a gondolkodó és akaró lény volt. A logikus-racionális tudatot annyira abszolutizáltuk, hogy tulajdonképpen már „elidegenedtünk” saját igazi, teljes emberségünktől, főképp a centrálisnak mondott tartomány, a személyiség magjának elhanyagolásával. Ez nemcsak megrövidítése embervoltunknak, de a személyiség kibontakozását, a teljes és harmonikus önmegvalósítást is akadályozza. A meditációban ezt nagyon szem előtt kell tartani. Nem ész-tornáról van szó. A meditáció etimológiailag is összefüggést látszik mutatni a médiummal, ami középsőt jelent. De számunkra mindenesetre a „középső", centrális tartomány különös figyelmét és ápolását jelentse! 210
