Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - Pál (VI.) (pápa): Szükséges az imádság!
VI. PÁL: SZÜKSÉGES AZ IMÁDSÁG A lelki fejlődés életszükségletei között a legjelentősebb az imádság. Bár mindig és mindenki számára nélkülözhetetlen —, de különösen ma, korunk különféle egyéniségei egyaránt igénylik, vagy éppen olyan ösztönösen kapkodnak utána, mint a fuldokló a levegő után. Ilyen helyzetben vannak azok is, akik „az Isten halálának" mondott radikális hitetlenség megtapasztalása mélyére jutottak. Innen ered, hogy a mai nemzedékben megérlelődött „ember halála" azaz, hogy az ember személytelenné, jelentéktelenné vált, eltömegesedett. Csak puszta számszerűség jellemzi, valamint a vonzó, de megtévesztő fogyasztási és élvezeti életforma. Korunk lelkiállapotát a sorsszerűség, az egyéni magányosság és a legyőzhetetlen közlésképtelenség érzése jellemzi. Mindnyájan ismerjük a fiataloknak a múltban elképzelhetetlen megnyilvánulásait, ahogy alkalomszerűen összeverődnek és egy idő után, mint űzött madárcsapat visszaesnek a földre, az akaratgyenge letörtség állapotába, hogy ezzel is kifejezzék létük értelmetlen ürességét —, miközben élni akarásuk sóhaja a magasabb élet utáni vágyakozásukat fejezi ki. Ez az állapot mégis valamiféle imádságnak is nevezhető. Igen, a reményvesztett értéktelenség tudatos megtapasztalása ez az imádság, a „De profundis” sajátságos formája, amelyet keserves, belső gyötrődés kísér és így megfelel az ismeretlen Isten utáni vágyakozó törekvésnek, ahogy szent Pál nevezi Öt az athénieknek mondott beszédében (vö. ApCsel 17,23). Bárhogy nézzük is ezt a jelenséget —, imádság: a halálra szántak és mégis élni akarók imája, a szorongok imája, akiknek szükségük van a megújító, a transzcendens, az isteni életre. Hogy ez a jelenség dekadentizmus, vagy esztéticizmus lenne? — Nem könnyű meghatározni, de az biztos, hogy olyan kényszerű felismerés, amely kimondja a megalázott emberiség fájdalmas vallomását. Az érzések és művészi megsejtések útjai a kereszt titkához vezetnek, ahonnan ismételten hallható a hívogató felszólítás: „Jöjjetek hozzám, fel- üdítlek benneteket!" (Mt 11,28) Ilyen pillanatból ismerhető fel a szerető gondviselés titka és kihallható belőle a zsoltáros könyörgő éneke: „Istenem, Te vagy én Istenem / kereslek szorgos éberen; Téged szomjaz a lelkem / érted eped a lelkem, mint az asszú föld, amely szomjas, vizetlen” (Zsolt 62,2—3). Talán így lesz teljessé az ima lelki folyamata; az ima betölti a hit vágyakozását és új hitté, keresztény életté lesz. Az Úr útjai sokfélék, ilyenek lehetnek a pszichikai-esztétikai-misztikus megtapasztalások is, — anélkül, hogy elvetnénk a logikus gondolkodás, vagy a szeretet magasabb útját. Ma ez a sajátságos ösvény tárul fel az eltévedt zarándokok előtt. Mi előttünk, hivők előtt azonban a többi út is nyitva áll Isten felé. Az egyház imájának mesteri útja a személyes, a közösségi, vagy liturgikus formájában. Ha mi nem használjuk fel bölcsen ezeket az utakat, akkor nem érjük el a célt, az új lelki tavaszt, amelyben a belső erő és öröm teljességét reméljük. Ajkunkra minduntalan visszatér az evangélium könyörgése: „Uram, taníts meg minket imádkozni!” (Lk 11,1) És ez kapcsolódik Jézus azon felszólításához: „Szüntelenül kell imádkozni, soha bele nem fáradni!” (Lk 18,1) Ellenvetésünkre, hogy nem tudunk imádkozni, helyesen könyörögni, — az Úr az Apostol szavaival válaszol: „Gyöngeségünkben segítségünkre van a Lélek, mert nem tudjuk, hogyan imádkozzunk helyesen. A Lélek azonban maga könyörög helyettünk, szavakba nem foglalható sóhajtásokkal" (Rám 8,26). És itt újból Jézus veszi át a szót mondván: „Hiszen tudja a ti Atyátok, mire van szükségtek, mielőtt kérnétek; tehát így imádkozzatok: Miatyánk, ki a mennyekben vagy!" (Mt 6,9) De gondoljunk itt az ima számos régi vagy új ellenvetésére is. —• A mai ember számára, aki a tudományos haladás segítségével mélyebben megismerte a kozmoszt, az emberi életet, mindez, — mint mondani szokás — kiüresítette az Istenhez folyamodás eddigi értelmét, hogy ugyanis kérése mintegy megbontja az oksági viszonyok szövedékét, —■ azt, amiről úgy gondoljuk, hogy már birtokában vagyunk, vagy éppen végzetszerűnek tekintjük. A magunk részéről nem nehéz erre válaszolni: Tudományunk nem képes megállapítani az isteni tevékenység ráhatását a természetes okok játékára, — hanem inkább feltárja, hogy a kettő között olyan szükségszerű kapcsolat van, amelyben együtt működik az Isten szabadsága és a mi tevékenységünk (vö. P. Teilhard de Chardin: Isteni miliő). Ezért a mélyebb felismerésért imádkozzunk és könyörögjünk, hogy növekedjék bennünk az isteni és emberi dolgok jobb megértése. (1974. X. 23.-i általános kihallgatás szövegéből az Osservatore Romano közlése nyomán) 194
