Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám - Kovács Endre: Az imádság Prohászka lelkiéletében
TANULMÁNYOK Kovács Endre püspök AZ IMÁDSÁG PROHÁSZKA LELKIÉLETÉBEN (Halálának 50. évfordulójára) „Prohászka Ottokárt 44 évre terjedő ismeretségünk alatt nagyon sokszor láttam imádkozni: ilyenkor nemcsak hittem, hanem éreztem is, hogy az Isten közel van" — írja megemlékezésében Majláth Gusztáv püspök.1 Prohászka ismerői valamennyien tanúskodnak arról, hogy a nagy püspök életében milyen jelentős szerepe volt az imának. Esztergomi spirituális korában a kispapok napközben igen sokszor találták a kápolnában, ahol szinte átszellemülten imádkozott; éjjel pedig gyakran látták a keresztét stációi vagy a lépcsőház hatalmas feszületé előtt.2 Mint püspök is órák hosszat térdelt az Oltáriszentség előtt, munkatársai tudták, hol kell keresni.3 „Életének vége felé 4—6 órát adorált napjában, de környezete azt is emlegette, hogy az indexre tétel után három, vagy négy napot egyfolytában imádkozott a Legszentebb előtt.”4 Feljegyzései ugyanezt bizonyítják. Rómában a Collegiumban gyorsan és alaposan elsajátította a szentignáci elmélkedési módot és élete végéig mindennap legkevesebb félórát elmélkedett. „Külön ki kell emelni, hogy az Oltáriszentség, Jézus legszentebb Szíve, Szűz Mária és a szentek iránti meleg, odaadó áhítata már abban az időben teljes jellegzetességgel kifejlődött, és olyan kereteket öltött, melyeket soha többé el nem hagyott: mindennap elimádkozta az olvasót, mindennap legkevesebb egy órát töltött a Szentség előtt, csütörtök éjjel rendszeres szentségi órát tartott."5 Ha pedig az ember Prohászka műveit tanulmányozza, — főleg azokat, amelyek imádsá- gos elmélyedéséből fakadtak, —■ az a meggyőződése alakul ki, „hogy itt voltaképpen egy misztikái mélységű és tűzű imádkozóval van dolga, aki a lelkiélet régi nagyjainak, egy szent Bernátnak, Assisi szent Ferencnek, szent Gertrudnak, Katalinnak, Teréznek bensőségével és gyöngédségével tud fölolvadni a hit nagy tényeiben és titkaiban.”6 Az imádkozva járó ember Prohászka püspököt — saját kifejezésére utalva7 — bátran nevezhetjük imádkozva járó embernek, aki mindenütt Istent kereste és találta meg, állandóan Isten jelenlétében élt. Különösen szép példát nyújt erre Prohászka természet-látása. Szerette a természetet mint Isten művét; és ahogyan szemlélte s írt róla, azzal visszaadta a természetet a hitnek és a teológiának.8 Úgy tartotta, hogy az ember a világban háromféle szemmel nézhet körül. „Nézheti a természetet a tudósnak szemével; akkor szét akarja szedni, bontani, elemezni... Vagy nézheti a művész szemével, akkor látja, .. . hogy a művészetnek kimeríthetetlen forrása. Vagy pedig úgy nézi az ember a természetet — a szentek szemével; nem azt, hogy miből áll; nem azt, hogy milyen szép, hanem, hogy titokzatos fátyola annak a közellevő Istennek. Ha az alkonyattal járok, ha egy szép erdő szélén járok, ha a lelkem elmerül a létnek titkaiba, megszáll mindenekfölött egy gondolat: Ember, ember, közel van az Isten, közel van az Isten I"9 A természet szépségeiben minden a Teremtő nagyságáról beszélt neki, és minden Isten dicsőségét hirdette. A szabad ég alatt járva úgy érezte, hogy a lélek lehellete reszket át a tájon, s mintha nagy szentélyben járna: madárdallal meghintette homlokát, és együtt énekelt a pacsirtákkal. Mikor szétnézett egy magas hegyről, nemcsak földi távlatok nyíltak előtte, hanem megszállta a fölség érzete, és ő Istenhez emelkedett a hegyekkel. Hiszen a hegyek Isten oltárai, a csúcsok a gyertyák, a lankás hegyoldalak az oltárszőnyegek, a réten a harmatcseppek Isten gyöngyszemei, a patakokkal pedig folydogálni lehet a Végtelen felé. Az erdő tele van valósággal és titokzatossággal, ahol szóba lehet állni a tölgyekkel és a kőrisfákkal. Amikor a júliusi napsütés hevében és füzében szemlélődve járja a Pilist, 195
