Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 4. szám
A bölcsek „bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával Máriával, leborultak és imádták őt." (Mt 2,11) A Napkeleti Bölcsek hosszú úton, sok nehézség leküzdése árán juthattak csak el a betlehemi Kisdedhez. Istenhez közelebb jutni — senki számára sem könnyű vállalkozás. A magát leltáró, kinyilatkoztató Isten — egyszersmind mindig rejtőző Isten. Bármennyire is közelitünk leiéje, a távolság a földi élet során mindig jelentős marad. És mégis: Benne élünk, mozgunk és vagyunk. Amikor úgy érezzük, hogy nem halljuk szavát vagy azt véljük, hogy Ö nem hallgat reánk — ott lakhat, ott élhet szivünkben. ,,A rejtőző Isten" bennünk is elrejtőzhet. A felé vezető „lelledező út" végén arra döbbenhetünk rá, hogy sohasem hagyott el, hogy velünk volt és maradt kínban és szenvedésben: örömben és a megpihenés órái során. Mindannyian úton vagyunk, mint a három keleti Bölcs. Ajándékot akarunk vinni ai isteni Kisded számára, s mivel semmink sincs, amit ne tőle kaptunk volna, hát azt nyújtjuk át restelkedve és reménykedve, ami valóban a miénk: sóhajainkat, hibáinkat, fohászainkat, gondjainkat, — nagyon is földhöz ragadt önnön magunkat. Bernanos mondja az ,,Egy falusi plébános levelei"-ben, hogy még hiú büszkeségünket is felajánlhatjuk Neki: „Add oda maradéktalanul egész büszkeségedet, adj oda mindent!" Mindez a mi „aranyunk, tömjénünk és mirhánk", fogyatkozó, majd lelkesülő szeretetünk ajándéka, a hit lelkületűből forrásozó imádság áldozata lesz. Emberi tapasztalatainkra, kapcsolatainkra gondolva jól tudjuk, hogy a barátság, a szeretet, a szerelem voltaképp a „másik felé való menetelés", szemérmes vagy nyíltabb leltárul- kozás. Ez az önfeltárulkozás akkor kezd emberi formát ölteni, ha néhány szóval ki tudjuk már fejezni: mit érzünk, mit gondolunk a másikkal kapcsolatban, mit kívánunk számára nyújtani önmagunkból. De ez a feltárulkozás csak akkor válik egyre teljesebbé, akkor éri el csúcsát, ha a szeretett személy közelében egészen csendben tudunk maradni. Amíg szavakra van szükségünk ahhoz, hogy fenntartsuk a kapcsolatot, — előbb-utóbb rájövünk, hogy összetartozásunk még nem elég mély, kapcsolatunk talán csak felszínes. Ha hosszas töprengések nyomán, a „lelkiélet iskoláját" is kijárva, vagy esetleg egyetlen meghitt pillanatban rádöbbenünk, hogy az Isten szeret és nekünk őt viszont kell szeretnünk, — akkor szivünk mélyéből fordulunk hozzá, szólítjuk meg Öt, — kezdünk el imádkozni. Lassan — hogy elmélyüljön a hozzá kapcsoló érzés, hogy erősebbé, teherbíróbbá váljék iránta érzett szeretetünk, — meg kell tanulnunk, hogy csendben töltsünk el vele perceket, sőt félórát, esetleg órákat. Ezt a csendet könnyebb biztosítani a szabad természetben, a templom meghitt zugában, de aki „begyakorolja" e csendes, meghitt „társalgást", az a város zajában is képes lesz szavak nélkül Őhozzá fordulni, Ővele maradni — szive mélyén imádkozni. Közismert a történet, hogy egy alkalommal Vianney szent János megkérdezett egy öreg parasztembert: vajon mit csinál, amikor órákon át a templomban üldögél, és látszólag nem is imádkozik. A jó öreg Így felelt: „Ő néz engem, én meg nézem Öt, — és nagyon boldogok vagyunk így együtt." — Ez az ember már nem „csak" imádkozott, de megtanult Istennel társalogni anélkül, hogy belső, kimondatlan szavakkal is megtörte volna a meghitt közelség csendjét. Az imádság, a lelkiélet „iskolájában" nem feltétlenül szövegeket kell megtanulni és ismételgetni, hanem lel kell készülnünk rá, hogy a „csend mélységeiből" is lel tudjunk emelkedni Őhozzá. Ahhoz, oki szeret, aki önmagát adta oda érettem (vö. Gál 2,20). Bizonyára nem ok nélkül alkalmazza az egyház épp a karácsonyi időszak liturgiájában az ószövetségi Bölcs szavát: ,,Amikor mély csend borult mindenre, és az éjszaka sietős útja közepén tartott, mindenható szavad, Urunk,... off termett az égből, királyi trónjáról a pusztulásra szánt löld közepén..." (Bölcs 18, 14—16). Isten az éjszaka csendjében szólította meg az ifjú Sámuelt, — és szól ma is mindenkihez, aki e „beszédes csendben" hozzá fordul és kérleli: „Szólj Uram, szolgád figyel rád" (ISám 3,9). Sz. A.
