Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)

1977 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kardos József - Bánóczky Előd: Felkészítés az eukarisztia vételére

és önátadása számunkra életet hozott! — igazsága átélhető legyen és olyan távlatot nyisson meg a gyermek előtt, amit később fokozatosan tovább lehet bővíteni. Egy jó pásztorról szóló képelmélkedés vagy a szent kereszt tisztelete olyan alkalmas élményt nyújthat számára, amire később is lehet építeni.

Ilyen gondolatokkal már megközelíthetjük az említett tételt, hogy az „egyháznak, mint ősszentségnek, közösségi megtapasztalása nélkül az egyes szentségi élmények is felületesek maradnak a gyermeki hit kibontakozásában ... A gyermek hitében ugyanis döntő módon rá van utalva a család és a vele együttélők példájára, akik magatartásukkal meghatározzák életét." Az eukarisztia, az egyházi egységnek központi szentsége csak a konkrét közösségben tapasztalható meg. Korunk azonban nagyban különbözik az 1910-es évektől, amikor X. Pius a korai elsőáldozást bevezette. A mai gyermekek között a hit közvetlen közösségi élménye alig ismeretes. A keresztény családok gyermekei inkább azt tapasztalják a játszótéren, társaik között vagy az iskolában, hogy ami az ő családjukban annyira fontos: az Istenbe vetett hit, az imádság, a vallásos gyakorlatok, — az társaikból idegenkedést, értetlenséget, vagy lesajnálást vált ki. Ha a gyermek ezt saját családján belül is érzi, akkor az ellentmondás mind mélyebbre hatol lelkében. A másodikos és harmadikos gyermek különösen érzékeny arra, hogy a felnőtteknél tapasztalt értékeket átvegye a maga számára. Ezt a lélektani adottságot kell felhasználnunk a helyes elsőáldozási előkészítésben. Számolnunk kell azzal, hogy ott is, ahol a szülők részéről megvan a kívánság, hogy a gyermek átvegye az egyház hitét és elsőáldozáshoz járuljon, — rendszerint ez a kívánságuk további következmény nélkül marad. Ennek oka az, hogy a szülők önmaguk nem képesek hiányos hitismereteiket és egyházi gyakorlatukat megváltoztatni és a hit mélyebb értéke felé önállóan megtenni az első lépéseket. A szülőkkel végzett lelkipásztori munka tehát éppen olyan fontos része a szentségi előkészítésnek, mint a gyermekek oktatása. A szülőknek meg kell tapasztalniok, hogy gyermekeikkel szemben vállalt vallási kötelezettségeikben az egyházközségük nem hagyja őket magukra. Világszerte eredményes próbálkozások vannak arra, hogy a gyermekek szentségi előkészületével párhuzamosan a szülők számára is továbbképzést nyújtsanak.

Az elsőáldozási előkészítésben kiemelkedő hitigazságok

X. Pius utasítását, — hogy ugyanis a gyermeket az üdvösséghez szükséges hitigazságokból értelmi képességeik szerint kell előkészíteni az elsőáldozáshoz úgy, hogy az eukarisztikus kenyeret meg tudja különbözteti a közönséges kenyértől (DSch. 3532.) — csak úgy lehet megvalósítani, ha nemcsak elvont ismereteket közlünk, hanem a hit életét mutatjuk be neki. A hit Isten ajándéka, az alapokat azonban nekünk kell megvetni az alábbi igazságokkal:

— Isten a mi Atyánk, aki szeret és megment minket. Ma sok gyermek már korán átéli a veszélyeztetettséget és a félelmi szorongásokat. Főleg azok a túlzott követelmények okozzák, amelyeket az iskolában, a technizált környezetben és sokszor a családban is támasztanak vele szemben. Egyidejűleg a gyermek megtapasztalja a saját elégtelenségét is. Az ilyen előzmények indokolják, hogy a gyermek hitében olyan istenképet formáljunk, amelyben ne csak hatalmát, mindentudását, igazságszolgáltatását helyezzük előtérbe, mert ezzel csak újabb szorongásokat kelthetünk bennük. (Például: Vigyázz, mert Isten mindent lát, még ami sötétben vagy rejtekben is történik! stb.) Istent mint bizalomkeltő édesapát mutassuk be, aki szeret, elfogad úgy, ahogy vagyunk, elfogad és várja, hogy a feléje vezető úton haladjunk előre. Hogy milyen az Isten, csak fokozatosan fogja fel a gyermek. Erre szolgálnak a katekézisek és az istentiszteletek, és a felnőttek mindennapos tanúságtétele.

— Majd Jézust mutatjuk be a gyermeknek, az Atyához fűződő szerető kapcsolatán keresztül, ilyen gondolattal: „Jézus mindig bízik az Atyában". A gyermekkel azt is tudatjuk, hogy Isten nem amolyan gyenge és elnéző „nagypapa”, hanem megkívánja, hogy mi is feléje forduljunk: „A megtérés életet jelent!" igazsága szerint. Mert „aki elzárkózik az Atya szere- tete elől, az önként a magányt és a halált választja." — „Aki viszont megtér az Atyához, az megtalálja az életet." Ezekkel a gondolatokkal lehet megbeszélni az Istennel szemben elkövetett hibákat és bűnöket, másrészt megválaszolni, hogyan teljesíthetjük Annak a kívánságát, Akibe bizalmunkat vetettük.

— Isten nagysága: Ö Egészen Más, Ő a Felfoghatatlan! Ezt a gondolatot a gyermeki istenkép kialakulása későbbi fokán lehet behoznunk. A szülőkkel tartott előkészítésnek is egyik fontos témája. Ha a gyermekek — például egy haláleset kapcsán — megtapasztalják szüleik hitét, akik elfogadják és megnyugszanak Isten döntésében, mert Ő jót akar akkor is, ha mi nem értjük meg, — akkor az ilyen átélés az egyik legfontosabb gyermeki istenélmény lesz. A helyes válaszadás nem könnyű. Egy családban a gyermekek kis unokahúga sokáig betegeskedett, ezalatt közösen imádkoztak gyógyulásáért. Most megdöbbenten kérdezték édesanyjukat: „Dóri miért halt meg?" Az anya elgondolkodott. Ha azt mondjuk, „Isten sze187