Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András - Tomka Ferenc: Egyházi kisközösségek
kozva (Jn 17, 23) azzal a megállapítással, hogy Isten szeretetének tanúságtevői e kisközösségek lesznek és „egyúttal az egyház közösségének és egységének jelei Krisztusban, aki azt mondta: ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük (Mt 18, 20)" (Világiak ap. 18: I. még Liturgia 7, ökumenizmus 8) b) A zsinat utáni évek egyházi megnyilatkozásai és a kisközösségek. — A legjelentősebb útmutatások a szentségek megújításával kapcsolatos rendelkezésekben és a IV. püspöki szinodus dokumentumaiban, majd összefoglalva VI. Pál pápának Evangelii nuntiandi c. apostoli buzdításában találhatók. 1. A szentségek liturgiájának megújításában egyik fontos szempont a szentségek közösségi jellegének kidomborítása volt. A rendelkezések közül nem is annyira a kisközösségek miséjének engedélyezése volt a legjelentősebb, — amely lehetővé kívánta tenni, hogy a nagylétszámú egyházközségeken belül a személyes-baráti kapcsolaton alapuló kisközösségek is mintegy „családi körben” ünnepelhessék az eukarisztiát, — nem is a gyermekmisékkel kapcsolatos eligazítás, — amely a gyermekközösségek miséjének közvetlenebbé tételére adott jelentős engedményeket, hanem az „Ordo initiationis Christianae Adultorum" rendelkezés, amely a „beavató szentségekhez" való vezetés fontos eszközének, illetve feltételének tartja a keresztény kisközösségeket. A rendelkezés kifejti, hogy épp e közösségek szeretete lesz a jel, amely a kívülállók figyelmét felhívja Krisztus szeretetére. Ezek fogadják majd be családias szeretet közvetlenségével a megtérőket, majd vezetik el őket a teljesebb krisztusi élet, az egyház egészének közössége felé (11—13, 19, 31, 38, 39 stb.).4 2. A IV. Római Püspöki Szinodus részletesen tárgyalt a bázisközösségek problémájáról. A .munkapapír" így tette fel a kérdést a szinodusi atyáknak: „Mi módon vegyenek részt az ilyenfajta közösségek az evangéiizáció munkájában?” (6. pont). — Az öt földrészt képviselő válaszok (relációk) egyöntetűen a bázisközösségek mellett foglaltak állást. Az I. II. és V. relációban az Afrikát, Dél-Amerikát és Európát képviselő püspökök hangoztatták, hogy a kereszténység és a lelkipásztorkodás megújulásának igen fontos eszközei a kisközösségek, bázis-csoportok. A III. és IV. reláció (USA, Ausztrália, Óceánia) a kisközösségek nagyobb- arányú elterjesztését tartották kívánatosnak. A hozzászólások közül egyértelműen elutasító álláspontot csak Venezuela küldötte képviselt, a többiek — bár felhívták a figyelmet bizonyos veszélyekre — e közösségek pozitív jelentőségét hangsúlyozták.5 3. VI. Pál pápa Evangelii nuntiandi c. apostoli buzdításában a Szinodus anyagát kívánta összefoglalni. Az 58. pontban kifejezetten a bázisközösségekkel foglalkozik. Egyértelműen elutasít minden olyan közösségi formát, mely nincs teljes egységben az egyházi elöljárókkal, illetőleg az egyház útmutatásával, ugyanakkor az egyház jövőjének reményét látja az egyházzal egységben lévő kisközösségekben. „Ezek az igazi bázisközösségek az evangeli- záció melegágyai lesznek és szolgálatot tesznek a nagyobb közösségeknek, különösen a helyi egyházaknak. Az egész egyház reménységei ők..." (58. pont). — (Az alábbiakban — ha csak külön nem jelzünk mást — az E. N. 58. pontjára hivatkozunk). Mikor nevezhető egy bázisközösség katolikusnak? a] Félreértések az elnevezés körül A legtöbb félreértésre az adott okot, hogy míg a latin-amerikai katolikus kisközösségek kezdettől fogva bázisközösségeknek nevezték magukat, addig az európai kultúrkör egyházaiban sokkal inkább az ún. kontesztáló, bomlasztó kritikát gyakorló kisközösségek használták önmagukkal kapcsolatban a kifejezést — viszont a többi kisközösség alig. Jellemző például hogy a Concilium c. folyóirat a bázisközösségekről áttekintést nyújtó számának (1975/4) egyes tanulmányai jobbára ilyen szemléletben íródtak. Az Olaszországról szóló beszámoló például csupán azzal a 70—80 kisközösséggel foglakozik, melyek kifejezetten „intézmény-ellenes” vonásokat mutatnak fel, — és csak lábjegyzetben említi, hgy vannak az egyházi intézményen belül is kisközösségek, mint a fokolarinik, a „Communione Liberazione” vagy az „Üjkatekumenátus” közösségek. Arról viszont említést sem tesz, hogy az általa említett, az egyházi elöljárókkal egységben lévő kisközösségek száma Olaszországban nem 70—80, hanem (1975-ben!) már meghaladja a tízezret. Hasonlók az arányok Európa többi országaiban is, — az egyházban egységben élő közösségek javára. A püspöki szinodus és VI. Pál szerint csak az egyház vezetőivel egységben munkálkodó kisközösségek nevezhetik magukat jogosan bázisközösségnek, a kontesztálók nem. Természetesen mi ilyen értelemben használjuk az elnevezést!'' 119
