Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 2. szám - EXEGÉZIS ÉS KÉRÜGMA - Gál Ferenc - Nagy József: Homiliavázlatok a 13.. évközi vasárnaptól Nagyboldogasszony ünnepéig
Az ilyen töltekezés, azaz Krisztus titkának a mélyebb megismerése egész életünk feladata, s arra mindig kell időt találni. Az apostol példája nagyon jól megvilágítja ezt a tételt. A Kolosszei levél megírásakor börtönben van. Több ideje marad az elmélkedésre. Saját életét és a külső eseményeket jobban egybe tudja vetni Isten terveivel. Itt látja meg, hogy Krisztus nemcsak a tevékeny igehirdetést bízta rá, hanem szenvedésével ki kell egészítenie Krisztus szenvedését. Az egyháznak nemcsak az a feladata, hogy a megváltás örömhírét terjessze, hanem az is, hogy a Megváltó áldozatában részt vegyen. Az apostol egyenesen „hiányról'' beszél. Nem mintha Krisztus engedelmessége, odaadása, szeretete bármilyen formában tökéletlen lett volna. Inkább azt akarta, hogy akik hisznek benne, azok teljes mértékben osztozzanak engedelmességében és szeretetében. Vállalják vele együtt az áldozatot, az engeszte- lést, a kiüresedést. A feladat abból is folyik, hogy az egyház Krisztus teste, tehát a tagoknak mindenben vállalni kell a fő sorsát. Ennek a sorsközösségnek örök jelképe lett a szentmise, ahol ténylegesen belekapcsolódunk a kereszt áldozatába. Innen kapjuk az erőt, hogy a külső áldozatot is vállaljuk. Nem a szenvedés maga az érték, hanem az a személyes magatartás, amely keresi, hogy az adott helyzetekben hogyan követhetem Krisztust, hogyan fejezhetem ki engedelmességemet az Atya iránt és hogyan lehetek javára másoknak. Évközi 17. vasárnap (Tér 18,20—32; Kol 2,12—14; Lk 11,1—13) Ki nekünk az Isten? Vallásos életünk azon fordul, hogy kialakul-e bennünk a helyes istenfogalom. Sokan megrekednek a gyermekkori elképzelésnél, amely aztán nem bírja ki a felnőtt élet megpróbáltatásait. Jézus gondoskodott a helyes fogalomról, amikor az „Atya” névben jelölte meg, hogy ki nekünk az Isten. A szó annyi melegséget árasztott, hogy az ősegyház a liturgiájában is megtartotta az arám „Abba” szót. Ott van ez az első szavak között, amelyeket a Szentírás Jézus ajkáról feljegyzett: Atyám dolgaiban kell lennem. Élete folyamán hányszor imádkozik ehhez az Atyához, s milyen odaadással beszél róla. Neki teljes ismerete volt az Atyáról, egész szívvel tudta megszólítani. Hangja tele van melegséggel, amikor irgalmát és gondviselését ecseteli. Gondoljuk végig példabeszédeit. Élete útjára az ő akaratát viszi mindennapi eledelül. Pedig milyen érthetetlennek látszik ez az akarat a názáreti ácsmunkában vagy akár a ke- resztúton! Lelki tusájában az Olajfák hegyén kitárja ugyan előtte érzelmi megrendülését, de akaratának föltétlenül aláveti magát. Tudta, hogy csak az Atya igazi alakja önthet belénk bizalmat, azért kötelességének érezte, hogy „mindent elmondjon róla.” Tanítványainak azt adta tovább, ami az ő lelkében élt. Ezért tanítja meg őket a „Miatyánk”- ra. Hasonlatokkal igazolja, hogy az igazi atya nem hagyja magukra gyermekeit. Ezért kell bizalommal lenni iránta. Viszont ha őt atyának nevezem, azt is el kell fogadnom, hogy engem gyermekévé akar tenni, mégpedig igazi gyermekévé. Nem változtatja meg miattam a természet folyását, sem a történelem haladását, de erőt ad, hogy az élet küzdelmeiben kialakítsam magamban az ő gyermekének a vonásait, aki egyszer örökös lehet házában. Egyedül ez az istenkép ad bizalmat arra, hogy a legdöntőbb órában is ismételhessük Jézus szavait: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet. A fáradt és megtört emberi szem nem is várhat mást, mint hogy beletekinthessen egy irgalmas, mindent megértő és mindent magához ölelő atyai arcba. Ha ez vár ránk, bizalommal és odaadással fordulunk mindennapi kötelességeink felé is. Évközi 18. vasárnap (Préd 1,2; 2,21—23; Kol 3,1—5.9—11; Lk 12,13—21) Keresztény okosság Az ószövetségi vallás az egész egyéni és közösségi életet szabályozta. A mózesi törvény szólt az örökség elosztásáról is (MTörv 21,17). Az írástudók, mint a törvény ismerői szívesen vállalták a döntőbíró szerepét. Jézus ellenben kitér e megbízatás elől. Nem vonja kétségbe a földi jogrendet, hanem leszögezi, hogy az ő küldetése más: ő az embert akarja igazságossá, nagylelkűvé, megbocsátóvá és önzetlenné tenni. Őt az Atya azért küldte, hogy a bűnösöket hívja megtérésre, hogy megmentse, ami veszni indult; hogy életét váltságul adja az emberekért és hogy figyelmüket az örök igazságszolgáltatásra terelje. Azóta az egyház sem akarhat versenytársa lenni semmiféle földi intézménynek. Nem az a szerepe, hogy nagy legyen a gazdasági, a technikai, a politikai élet irányításában, hanem hogy meggyőzze az embereket az Istennel fennálló kapcsolatról. Az Istenbe vetett hitből és reményből kell táplálkozni az igazságérzetnek, a felelősségnek, a szeretetnek, a közjó mun93
