Teológia - Hittudományi Folyóirat 11. (1977)
1977 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Erkölcsteológia és orvosi etika
meghatározza az emberi személy tisztelete. Ebben a különös kapcsolatban ugyanis a beteg van kiszolgáltatott Helyzetben, s szorul rá az Emberi Jogok által biztosított védelemre. Ha ugyanis elméleti kísérletet végzünk és ebben kikapcsoljuk az etikát s vele a humánum követelményeit, a beteg helyzete az orvossal szemben bizonyos tekintetben a legyőzöttnek a győzteshez való viszonyához lenne hasonlítható. Nem ritka ugyanis az olyan eset, amikor testi lelki vonatkozásban a legrejtettebb titkait kell feltárnia orvosa előtt. Adódhat olyan körülmény, hogy anyagi vonatkozásban zsarolható meg. (Ki ne lenne képes a legnagyobb anyagi áldozatra is, ha életéről vagy egészségéről van szó?) Előfordulhat, hogy tudtán kívül és beleegyezése nélkül kísérletezés céljaira használják föl. S az sem kizárt, hogy a páciens elferdült hajlamú, patologikus személyiséggel kerül szembe — teljesen kiszolgáltatott helyzetben. Ha az orvosban a betegének személye iránti tisztelet hiányoznék, rendkívül erőssé válna a kísértés, hogy páciensét merőben önző érdekeinek eszközévé tegye. S ha — tegyük fel — egy szadisztikus hajlamú orvosról lenne szó (koncentrációs táborok!), adott helyzetben, pusztán a szituációt tekintve, vajon volna-e lényeges különbség a kínzásra és az operációra előkészített s mozgási lehetőségétől megfosztott „páciens” között? A helyszín és az eszközök ezt a megkülönböztetést nem teszik önmagukban lehetővé, sem az öltözet. A döntő különbséget ebben az esetben és sok más esetben is az orvos személyes szándéka és etikai megbízhatósága garantálja. A föntebbi gondolatmenet ugyan kiélezett elméleti példa, de ez nem jelenti azt, hogy elszakadna a valóságtól. Századunkban sajnos iá néhány eset bizonyítja (bár kétségtelenül kivételes esetekről van szó), hogy a betegségében kiszolgáltatott emberrel szemben elkövették már ebben a vonatkozásban szinte valamennyi lehetséges visszaélést, még a legsúlyosabbakat is. Az orvosetikai könyvek és tanulmányok rendszerint kitérnek az őszinteségre és titoktartásra mint alapvető erkölcsi követelményre. A pácienssel szembeni őszinteség jogos etikai igény, bár van alóla kivétel (Isd. alább a dilemmákat). Jellemző példája lehet a műtét esélyeinek őszinte feltárása a páciens előtt, vagy a gyógyítással kapcsolatos honorárium előre jelzése, stb. —■ Ami pedig az orvosi titoktartást illeti, az közismerten ősi etikai követelmény, és szorosan kapcsolódik az előbbihez. Elvi megfogalmazása már Hippokratész esküjében megtalálható. Említettük ugyanis, hogy a páciens kiszolgáltatottságának egyik jellemző vonása épp testi-lelki titkainak kényszerű feltárása .A beteg személyét védő etika (bár az alapjában kétoldalú), ezért kötelezi az orvost a hivatali titok megőrzésére. Ez azonban nem olyan mérvű, mint a gyónási titok. A morálteológiai szakkönyvek rendszerint megemlítik azokat a kivételes eseteket, amelyekben nem kötelező az orvosi titoktartás. Sőt a nagyobb jó érdekében épp az ellenkezője ajánlatos. Ilyen kivételes esetekben tehát az illetékesek előtt föl kell tárni az igazságot (pl. házasulandók orvosi vizsgálata esetében, amikor kiderül az egyik félnek nemi betegségből eredő fizikai impotenciája; vagy ha például megtudja, hogy kezeltje gyilkos stb.). Végül érdemes itt utalni az orvos és a páciens kapcsolatának olyan sajátos eseteire, melyekben nehéz megfelelő döntést hozni. Ezek az ún. dilemma-szituációk. Tipikus eset, amikor például azt kell eldöntenie az orvosnak: megmondja-e, hogy páciense nem élhet már soká? (Vö. Sartre: Altona foglyai c drámája) A rendkívül drága és kevés számú gépi segédeszköz alkalmazásánál az orvos ismét válaszút elé kerülhet. Például súlyos betegek esetében, amikor az életbentartás már csak speciális gépi segédlettel biztosítható, a sok rászoruló közül kiket részesítsen előnyben? (Ha 10 vastüdő áll rendelkezésre, de 50 súlyos betegnek volna rá szüksége.) A döntési motívumok etikájának elemzésére itt nem térhetünk ki. Annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy a közelmúlt legnagyobb vihart kavaró dilemma-szituációja kétségtelenül az ismert kanadai eset volt, melyhez az orvosok mellett jogászok, teológusok és különböző hivatású állampolgárok szóltak hozzá, olykor szenvedélyes hangon. (Karen-Ann Quinlan esete) A dilemma ez volt: vajon életben kell-e tartani igen költséges mesterséges eszközökkel olyan — eszméletlen állapotban levő — embert, akinek eszméletre térítésére nézve semmi gyakorlati remény nincs már? Egyébként ez az eset szintén igazolja, hogy az orvosnak — a megfelelő döntés érdekében is — törekednie kell az ember rendeltetését kutató, teljesebb antropológiai ismeretek megszerzésére. Hippokratész esküje A jelen tanulmány — mint arra a bevezetőben már utaltunk —, nem térhet ki az orvosi etika részletkérdéseire (pl. a szervátültetések, az emberrel való tudományos kísérletezés, az abortuszkérdés, az eutanázia problémái ilyenek). Az alapkérdésekre próbál tehát fényt deríteni. Az etikai alap pedig mindenekelőtt az orvos felelőssége és lelkiismeretessége, amellyel hivatásánál fogva pácienseinek, ill. betegeinek tartozik. Befejezésül érdemes megidézni a neves görög orvost, Hippokratészt (i.e. kb. 460—377), akinek esküje a legalapvetőbb orvosetikai elveket már tartalmazza. Ezt az esküszöveget az or5
