Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)

1976 / 1. szám - FIGYELŐ - Molnár János: Emberi értékeink végső magyarázata

egész mivoltunkra, megvalósul emberi sze­mélyiségünk. Hasonló folyamat játszódik le bennünk a valóság elméleti megismerése révén, de itt a hangsúly áthelyeződik értelmi síkra. Min­den ismeretszerzés mögött az emberi szel­lem önkifejtésének vágya húzódik meg. Az emberi szellem önmagát megismerni csak a környező világon keresztül tudja, önma­gáról is csak az érzékelhető valóságon ke­resztül van tapasztalata. Minél jobban is­meri tehát a környező valóságot, annál töb­bet mondhat önmagáról is. Minél többet tud tehát szellemünk a környező világról, annál jobban ismeri önmagát is, s annál intenzívebben tudja folytatni tevékenysé­gét. így válik minden tudomány az embe­ri szellem önmagára találásának eszközévé. Az önmagára talált emberi szellem már bi­zonyos fokig függetlenítheti magát a tárgyi világtól. Uralmát teljesebben terjeszti ki az ember ösztönös, „természetes" voltára, ami szintén a tárgyi világ egy része. Az ember így tudatos énjének uralma alá vonja ösz­tönös, természetes lényét, ez jelenti az em­beri személy kibontakozását. Nem kevésbé fontos megvizsgálni, ho­gyan szabadítja fel az embert a tárgyi vi­lág szolgaságából leggyakoribb emberi tevékenységünk: a munka. Az emberi mun­ka végső fokon mindig másokra irányul. Ugyanakkor az ember annyira közösségi lény, hogy csak másokkal való kapcsolat­ban tudja megvalósítani önmagát. A mun­ka tárgyi világból felszabadító erejét tehát az ember közösségi irányulásában kell ke­resnünk. A munka forrása nem egyik emberi ké­pesség, hanem maga az egész ember. Min­den képességünket igénybe veszi. Azok a tevékenységek, melyek egy-egy emberi ké­pességet különösképpen igénybevesznek, a munka sajátos tárgyára vonatkozhatnak, de az egész munkát maga az ember végzi. Végső fokon a munkát mindig az embe­rért, az emberi élet tökéletesítéséért vé­gezzük. Minél inkább odaadja munkájában önmagát másoknak, annál inkább megta­lálja önmagát. Az emberi lét alapvető tu­lajdonsága, hogy akkor valósítja meg leg­jobban önmagát, ha magát másoknak aján­dékozza. Ennek legtisztább megnyilvánulá­si formája a szeretet. A szeretet legfelső fokán az ember mindennek, még saját ma­gának is, abban látja értelmét, ha azt másoknak odaadhatja. Amit az ilyen em­ber az életben még remél, csak azért vár­ja, hogy másoknak továbbíthassa6. Ez a magatartás valósul meg például a gyerme­kek nevelésében. A munkának természeté­nél fogva megvan ez a másokra való irá­nyulása, amit az ember többé-kevésbé tu­datosan vállalhat. Ezért a munka a benne rejlő szeretet útján tesz minket igazibb emberré, s így valósul meg a munkában énünk, személyiségünk. A munkájának, s azon keresztül a másoknak élő ember füg­getlenebbé lesz önmaga ösztönös hajlamai­tól, mert azokat alá tudja rendelni céljá­nak, munkájának. S a munka függetlenít minket a tárgyi valóság egészétől is, hi­szen éppen a munkával mi alakítjuk kör­nyező világunkat. Láttuk tehát, hogy emberi alkotások ér­ték-voltának forrása személyiségük kiala­kulása. így szabadulunk fel — a Zsinat szavaival élve — a tárgyi világ rabszolga­ságából. A teljesebb ember függetlenebb a tárgyi világtól, és önmaga ösztönös adottságaitól is. Tevékenységében, dönté­seiben teljesebben önmaga tud lenni. Amit választ, amit tesz, amellé teljes egyénisé­gével odaáll. Ezt a teljes emberré érést azonban csak fokozatosan tudjuk megvaló­sítani. Egész életünk folyamán tart önma­gunk kibontakoztatása, s a mai teológiá­ban egyre inkább helyet kap az a gondo­lat, hogy teljesen csak a halál pillanatában tudjuk kiérlelni önmagunkat. Egyes elgon­dolás szerint az ember csak a halál pil­lanatában lesz teljesen független az anya­gi kötöttségektől, ott lesz birtokában iga­zán teljes személyiségének7. Vitatható, hogy személyiségünk kibontakozása a test és a lélek szétválásának következménye-e, hiszen az emberi lélek lényegéhez tartozik annak anyagra való utaltsága. Karl Rahner sze­rint a halálban a személy az adott testi kötöttsége helyébe a mindenséghez való vonatkozása kerül8. Bármi történik is a ha­lálban, mindenképpen elmondhatjuk, hogy a halál az emberi élet végső határhelyze­te. S ha az élet egyéb határhelyzetei elő­segítik személyiségünk alakulását, nagy a valószínűségei hogy végső kibontakozása a legszélső határhelyzetben, a halálban történik meg. Ott találjuk meg teljesen ön­magunkat, s ezért leszünk képessé, hogy meghozzuk életünk maradéktalan döntését — Isten mellett, vagy ellen. Földi életünk folyamán állandóan min­den emberi értékünkkel elébe megyünk an­nak, ami a halálban fog megtörténni: ön­magunk igazi megtalálásának. Minden em­beri érték, ami személyiségünk kialakulását segíti elő, részlegesen megvalósítja azt, ami a halál után fog megtörténni: a tel­jes önmagunkká válást. 54

Next

/
Oldalképek
Tartalom