Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 1. szám - FIGYELŐ - Molnár János: Emberi értékeink végső magyarázata
egész mivoltunkra, megvalósul emberi személyiségünk. Hasonló folyamat játszódik le bennünk a valóság elméleti megismerése révén, de itt a hangsúly áthelyeződik értelmi síkra. Minden ismeretszerzés mögött az emberi szellem önkifejtésének vágya húzódik meg. Az emberi szellem önmagát megismerni csak a környező világon keresztül tudja, önmagáról is csak az érzékelhető valóságon keresztül van tapasztalata. Minél jobban ismeri tehát a környező valóságot, annál többet mondhat önmagáról is. Minél többet tud tehát szellemünk a környező világról, annál jobban ismeri önmagát is, s annál intenzívebben tudja folytatni tevékenységét. így válik minden tudomány az emberi szellem önmagára találásának eszközévé. Az önmagára talált emberi szellem már bizonyos fokig függetlenítheti magát a tárgyi világtól. Uralmát teljesebben terjeszti ki az ember ösztönös, „természetes" voltára, ami szintén a tárgyi világ egy része. Az ember így tudatos énjének uralma alá vonja ösztönös, természetes lényét, ez jelenti az emberi személy kibontakozását. Nem kevésbé fontos megvizsgálni, hogyan szabadítja fel az embert a tárgyi világ szolgaságából leggyakoribb emberi tevékenységünk: a munka. Az emberi munka végső fokon mindig másokra irányul. Ugyanakkor az ember annyira közösségi lény, hogy csak másokkal való kapcsolatban tudja megvalósítani önmagát. A munka tárgyi világból felszabadító erejét tehát az ember közösségi irányulásában kell keresnünk. A munka forrása nem egyik emberi képesség, hanem maga az egész ember. Minden képességünket igénybe veszi. Azok a tevékenységek, melyek egy-egy emberi képességet különösképpen igénybevesznek, a munka sajátos tárgyára vonatkozhatnak, de az egész munkát maga az ember végzi. Végső fokon a munkát mindig az emberért, az emberi élet tökéletesítéséért végezzük. Minél inkább odaadja munkájában önmagát másoknak, annál inkább megtalálja önmagát. Az emberi lét alapvető tulajdonsága, hogy akkor valósítja meg legjobban önmagát, ha magát másoknak ajándékozza. Ennek legtisztább megnyilvánulási formája a szeretet. A szeretet legfelső fokán az ember mindennek, még saját magának is, abban látja értelmét, ha azt másoknak odaadhatja. Amit az ilyen ember az életben még remél, csak azért várja, hogy másoknak továbbíthassa6. Ez a magatartás valósul meg például a gyermekek nevelésében. A munkának természeténél fogva megvan ez a másokra való irányulása, amit az ember többé-kevésbé tudatosan vállalhat. Ezért a munka a benne rejlő szeretet útján tesz minket igazibb emberré, s így valósul meg a munkában énünk, személyiségünk. A munkájának, s azon keresztül a másoknak élő ember függetlenebbé lesz önmaga ösztönös hajlamaitól, mert azokat alá tudja rendelni céljának, munkájának. S a munka függetlenít minket a tárgyi valóság egészétől is, hiszen éppen a munkával mi alakítjuk környező világunkat. Láttuk tehát, hogy emberi alkotások érték-voltának forrása személyiségük kialakulása. így szabadulunk fel — a Zsinat szavaival élve — a tárgyi világ rabszolgaságából. A teljesebb ember függetlenebb a tárgyi világtól, és önmaga ösztönös adottságaitól is. Tevékenységében, döntéseiben teljesebben önmaga tud lenni. Amit választ, amit tesz, amellé teljes egyéniségével odaáll. Ezt a teljes emberré érést azonban csak fokozatosan tudjuk megvalósítani. Egész életünk folyamán tart önmagunk kibontakoztatása, s a mai teológiában egyre inkább helyet kap az a gondolat, hogy teljesen csak a halál pillanatában tudjuk kiérlelni önmagunkat. Egyes elgondolás szerint az ember csak a halál pillanatában lesz teljesen független az anyagi kötöttségektől, ott lesz birtokában igazán teljes személyiségének7. Vitatható, hogy személyiségünk kibontakozása a test és a lélek szétválásának következménye-e, hiszen az emberi lélek lényegéhez tartozik annak anyagra való utaltsága. Karl Rahner szerint a halálban a személy az adott testi kötöttsége helyébe a mindenséghez való vonatkozása kerül8. Bármi történik is a halálban, mindenképpen elmondhatjuk, hogy a halál az emberi élet végső határhelyzete. S ha az élet egyéb határhelyzetei elősegítik személyiségünk alakulását, nagy a valószínűségei hogy végső kibontakozása a legszélső határhelyzetben, a halálban történik meg. Ott találjuk meg teljesen önmagunkat, s ezért leszünk képessé, hogy meghozzuk életünk maradéktalan döntését — Isten mellett, vagy ellen. Földi életünk folyamán állandóan minden emberi értékünkkel elébe megyünk annak, ami a halálban fog megtörténni: önmagunk igazi megtalálásának. Minden emberi érték, ami személyiségünk kialakulását segíti elő, részlegesen megvalósítja azt, ami a halál után fog megtörténni: a teljes önmagunkká válást. 54