Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 1. szám - FIGYELŐ - Gonda Imre: Tetteink és az evangéliumi erkölcs
dolatait: „Honnan veszi a keresztény erkölcstan az általa hirdetett erkölcsi normákat, amelyeknek egyszer általános, emberi, — máskor különlegesen keresztény jelleget ad; ezek közül egyeseket abszolút érvényeseknek, másokat időhöz és körülményekhez kötött parancsoknak vagy tilalmaknak tart?"23 A sokrétű kérdésre itt csak néhány alapvető választ adunk. Isten nem adott az ember kezébe kezdettől fogva egy kész törvénykönyvet szabályokkal, parancsokkal („használati utasítást"), hanem a felelősségteljes, önkibontakoztató életre hívta. Rábízta, hogy hajtsa uralma alá a földet, keresse a szépet, a jót, az igazat, életének boldogítását. így találta meg az ember — természetesen a beléoltott isteni vággyal — azokat az utakat, elveket, amelyek generációk tapasztalata és gyakorlata folytán mint szokások és erkölcsi normák hagyományozódtak át. A loinyilatkoztatásban hozzánk érkezett isteni üzenet ezeket felhasználta. Maga Jézus is megerősítette őket, amennyiben helyesek voltak (Pl.: Lk 10,29); ha kellett, helyesbítette (pl.: Mt 5—6), vagy — sok esetben — megváltoztatta azokat (Mt 19,3—10). Jézus nem azért jött, hogy eltörölje a régi törvényt, hanem azért, hogy tökéletessé tegye (Mt 5,17). Felragyogtatta az örök élet távlatait, de megjelölte az odavezető Utat és meg is adta a szükséges eszközöket. Tanítványaitól elvárja: „Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben” (Jn 15,10). Vitathatatlan tény, hogy Jézus adott parancsokat, jótanácsokat, és a számonkérésről is nyíltan beszélt. Nem azért, hogy az ember szabadságát megtörje, hanem sze- reíetből, jóakaratból; azért, hogy az e világba született és boldogulását tapogatózva kereső emberen segítsen. Apostolait, és rajtuk keresztül jövendő Egyházát is azzal a megbízatással küldte: tanítsák meg az embereket mindannak megtartására, amit ő parancsolt (Mt 28,20); ők legyenek azok a tapasztalt, segíteni-kész vezetők, akik meg tudják mondani a mindenkori embernek, mi hasznos és mi nem, az élet teljességének eléréséhez. Az Egyház mindig ebben a küldetés-tudatban élt és működött. (GS 41). Amikor erkölcsi téren el- írányít, az emberi kultúra ősi kincseiből (GS 44) és a kinyilatkoztatott igazságokból meríti mondanivalóját. Az objektív normák megjelölésében nem lenne elég csupán a legáltalánosabb kereteket megadni, mint „tedd a jót, kerüld a rosszat", vagy az „aranyszabály”-ra figyelmeztetni: „amit nem akarsz magadnak, ■ne tedd másnak" (Tób 4,16; Mt 7,12; Lk ó,31), vagy csak ennyit mondani „szeress, és tégy amit akarsz". Az életszerűség, az embereknek vallási kérdésekben mutatkozó kisebbfokú jártassága, a lelkiismeret felnőt- té-nevelésének nagy feladata szükségszerűen gyakran megkívánják a konkrét választ. Főként akkor, ha vitatott, új problémák kerülnek elő, vagy ellenvélemények kezdenek ki eddig még világosan meg nem fogalmazott erkölcsi igazságokat. így teljesíti az Egyház valóban „anyai" és Istentől rábízott tanítói hivatását (vő.: GS 37). H. Schürmann egyik tanulmányában2''* rámutat, hogy mennyire élt már szent Pál is e tanítói jogával: intelmeket, figyelmeztetéseket, szabályokat adott a keresztény életforma kialakításához — az ismert parancsokon kívül is. Ezek egy részének „minden időre szóló kötelező erőt tulajdoníthatunk",25 ugyanakkor világosan látható, hogy vannak csupán időleges, körülményekhez szabott rendelkezései is. Ma is „jogosan beszélhetünk az Egyházban a Szentlélek törvényéről. Beszélhetünk arról a törvényről is, amely Isten igéjéből mint életmintából származik. Végül beszélhetünk emberektől eredő törvényről .... melyek forrása az isteni megbízásból fennálló tekintély.”20 Az objektív normák nem egyformán jelentősek, rangsorolhatók. Változhatnak is, de nem emberi szeszély alapján. Fejlődés ott és annyiban lehetséges, amennyiben új problémák az eddig még ismeretlen részletkérdések tökéletesebb megvilágítását kívánják. Mivel mindez a Szentlélek által vezetett Egyházban történik, azért nyugodtan állíthatjuk, hogy a parancsok, jótanácsok, tilalmak jól jelölik ki az utat az ember örök célja felé. így megérthetjük azt is: miért kell tetteink erkölcsi értékelésében az objektív szempontot alapul vennünk. A cselekvő szándékának jelentősége. — Azáltal, hogy az evangéliumi erkölcs objektív normákat is magában foglal, még nem akarja feleslegessé tenni a cselekvő ember egyéni döntését, lelkiismeretét. Parancsok, tanácsok, tilalmak önmagukban csupán — hasonlattal élve — a cél felé mutató irányjelző táblák, veszélyt jelző korlátok. Az ember tettének értéke végső soron attól függ, mennyire akarja figyelembe venni, követni a megismert irányt, vagy mennyire tudatosan veszélyezteti magát azzal, hogy a „biztonsági korlátokat" semmibe veszi. Tetteink erkölcsi értéke végeredményben a tudatos és szándékos döntéstől, a „hozzáállástól” függ.27 Jézus a szándékot teszi az erkölcsi cselekvés döntő elemévé, a „szívet" az erkölcsi személyiség centrumává. „Csak az szennyezi be az embert, ami a szívből származik" (Mk 7,18). Elismétli Izajással: Ez a 45
