Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - FIGYELŐ - Hegyi Béla: Az ifjú Engels kereszténysége
tartotta. „Engels már korai éveitől kezdve kitűnt független jellemével — olvassuk egy Engels-életrajzban —. Apja szigorú feddései és büntetéssel való fenyegetései sem tudták vak engedelmességre szoktatni. A gimnázium igazgatója, aki egyben az elberfeldi evangélikus hitközség internátusának gondnoka is volt, azt javasolta Engels apjának, hogy adja fiát az internátusba. Az apa örömmel fogadta ezt az indítványt. Arra számított, hogy az .elvonult életmód' az internátusbán, a vallásos igazgató felügyelete alatt önállóságra szoktatja majd őt, segít abban, hogy megszabaduljon .szórakozottságától és jellemhiányától'."4 Apja szabályokba merevített nézeteivel szemben rokonszenvvel fogadta anyjának az ember felől közeledő, humánus töltésű kereszténységét, amely széles látókörrel, belső kultúrával rendelkezett, — valamint nagyapjának kritikus hajlandóságát, antikleriká- lis magatartását, ami viszont az értelem felsőbbrendűségére, a gondolat kutató szabadságára nevelte. Engels nagyon vonzódott anyjához, s anyja féltő gondoskodása hosz- szú ideig megóvta hitének válságától, érzelmei zűrzavarától. Szeme láttára ütközött meg egymással nap nap után, az otthon intim közelségében, az intézményes vallásosság, a képmutató morál és az evangéliumi hit, az emberség erkölcse. Amikor 1837-ben elhagyja az elberfeldi kollégiumot, végbizonyítványt kap, amelyben nemcsak „derűs magatartásáért és lelki tisztaságáért” dicsérik meg, hanem „mély hitéért", belső intelligenciájáért is. Olvasmányairól ekként számol be barátainak: „Egészen különös könyvet találtam ma reggel egy antikváriusnál, egy kivonatot az »Acta Sanc- torum«-ból, sajnos csak az év első felére van meg, arcképekkel, a szentek életrajzával és imákkal; de minden nagyon rövidre fogva...” (1838. szeptember 17.) — Ekkoriban foglalkozik behatóbban a német misztikusokkal, akik közül különösen Meister Eckhart, Jakob Böhme és Henrik Suso ragadják meg érdeklődését. Meister Eckhart (1260—1327) a kereszténységet nem az egyház közvetítésében fogta föl és magyarázta, hanem bibliai alapokon, az ősforrásig visszakeresve a „jó hír” értelmezését, a fősúlyt pedig az erkölcstanra, az emberi szeretet-viszonyra fektette. — Henrik Suso (1300—1365) vallásos alkotásai, melyekkel az ifjú Engels megismerkedett, tulajdonképpen Eckhart mester tanításának költői feldolgozásai voltak. — Jakob Böhme-t (1575—1624) kortársai „Philosophus Teutonicus”-nak nevezték el. Tanai szerint az önismeret Isten ismeretéhez visz közelebb, a világról szerzett mind teljesebb tudás Istent engedi kifürkészni, hiszen Isten maga a világ, amely nélküle nem tudna működni, mint ahogy a világosság nem lehet sötétség nélkül. Isten a világ teremtésével voltaképpen önmagát hozta létre. „Jakob Böhme számomra egészen új stúdium — írja Engels 1838. szeptember 17-én —; homályos, de mély lélek. De a legnagyobb részével iszonyúan meg kell küzdeni, ha valamit meg akarunk érteni belőle; gazdag költői gondolatokban és allegóriákban élő ember; nyelve egészen sajátságos, minden szónak más az értelme, mint rendesen. Lét, létezés helyett azt mondja, gyötrelem; Istent oknélkülinek és oknak nevezi, mert létének sem oka, sem kezdete nincs, hanem ő maga a saját és minden más életnek oka.”8 1839. január 20-án, Friedrich Graebernek küldött versében Engels ezt mondatja hősével, aki Florida partjain búcsúzik az élettől : „... De nézd, mit hoz a part felé az ár? I Egy feszület az! Mily szelíden tekint rám I Az Üdvözítő! Igéjét habár / Nem hallom, haldokló a part homokján, / De Íme, most maga jön, a Kegyelemmel teljes! / Itt nyögök s a háború pokla folytán / Számomra még Istenből is holttest lesz!" A wuppertali vakbuzgóság Az ifjú Engels zsenge hitét csakhamar súlyos próbák várták. Ahogy elhagyta a család óvó-békítő környezetét és a társadalmi valóság ellentmondásos, feszültséggel terhes közegével érintkezett, nyomban felébredt benne a tiltakozás szelleme. Indulatait a Wup- pertalban tapasztalt maradiság, az az álszent kereszténység szította, amely jó adag műveletlenséggel, vakbuzgósággal és fanatizmussal kérkedett. Engels a kor nyelvét, a század mozgását, irodalom, művészet, filozófia fejlődésének tükröződését, a tudomány új értékeit kereste a kereszténység megnyilvánulásaiban. A hagyományos vallási képzetektől való megszabadulásra törekvése, a teológiai megújulás sürgetése, a társadalmi léttel kontaktust építő és a változó tudatbeli állapotokat kifejező kereszténység vállalásának vágya markánsan fogalmazódott meg Engels ez idő tájt megjelent cikkeiben. A gimnázium után Engels egyetemre szeretett volna menni, de apja megakadályozta. Textilgyárának irodájában alkalmazta, majd Brémába küldte. A brémai időszakból legtöbb levelét a papi pályájukra készülő Graeber-fivéreknek és Marié húgának küldte. A Graeberekkel váltott levelek zöme teológiai vitákat tartalmaz, amelyek részint az egyház tanainak és az evangéliumoknak értelmezésére, részint hit és tudomány, valóságos élet és keresztény magatartás kérdéseire vonatkoztak. Ennek az egészen 1842-ig folytatott „teológiai disputának" az Engels világnézetében bekövetkezett gyökeres változás, az ateista fordulat vetett véget. Engels243
