Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - FIGYELŐ - Hegyi Béla: Az ifjú Engels kereszténysége
nek ebből az időből — 1839 és 1842 között — származó írásai súlyos belső küzdelmekről tanúskodnak, amelyek az ortodox, ,.hivatalos” kereszténységtől számos közbülső lépcsőfokon — a reform-egyház, a teológiai megújítás, majd az ,új egyház' és a társadalmi nevelő egyház stb. fogalmain át a panteizmusig, végül pedig a racionalista világfelfogásig, a dialektikus materializmusig vitték el. 1839 márciusában-áprilisában tette közzé a Telegraph für Deutschland-han két cikkét, Wuppertali levelek címmel. A szerző a bar- meni társadalmi viszonyok kendőzetlen kritikáját adja, erélyesen fellép a szülővárosában uralkodó pietizmus ellen, amely a népbutítás, az igazságtalanság, a nyárspolgári korlátoltság melegágya. ,,A pietizmus itt csírájában elfojtott minden olyan szellemi megmozdulást — írja Hannes Skambraks —, amely az egyházi dogmával nem állt tökéletesen összhangban, Művészet, irodalom, hangverseny, színház — megannyi bűnös dolog a pietista felfogás szerint, s aki ilyesmivel foglalkozott, azt a gyülekezetben valóságos .eretnekként’ kezelték és lehetetlenné tették."*’ Krummachert, a helyi protestáns lelkészt, a „tehetséges szónokot” és „vakbuzgó pietistát” Engels jogosan, de — mint Wilhelm Graebernek bevallja — „nem minden elfogultság nélkül”, „fél-igazságokkal” támadja. A lelkész ékesszólása Engelst mérhetetlenül ingerelte, mert — hogy finoman fejezzük ki magunkat — hitbeli meggyőződése elavult, korszerűtlen, tudása pedig meglehetősen hiányos volt. Az 1839. április 29-én kelt levelében Engels elmeséli, hogy amikor például Krum- macher a Napot megállító Józsuéról prédikált, „azt fejtegette, hogy a Föld áll és a Nap forog körülötte . . . s még azt mondja, hogy a pietizmus nem viszi vissza a* világot a középkorba!" Egy másik beszédében, Illés mennybemenetelével kapcsolatban (II.Királyok 2,7—14) a következőket szögezte le: „Hogy Illés valódi paripákkal és valóságos szekéren ment-e az égbe vagy nem, ez a lehető legfontosabb kérdés. Ha a grandiózus bibliai építménynek csak egy parányi osz- lopocskája is kidől, megremeg az egész épület. Ha az írás egyetlen versének a valódiságában kételkednék, akár a legjelentéktelenebben is, ez annyit tenne, mintha sárba taposnám az írás alapját, amire az egész épül."7 Ebben a kontextusban válik érthetővé Engels kérdésfeltevése: „Meddig terjed a Biblia sugallati jellege?. . . Csak azt a tant tartom isteninek, amely az értelem előtt fenntartható. Ki jogosít fel minket arra, hogy vakon higgyünk a Bibliában? . . . Szörnyen dühös vagyok erre a nyavalygásra, harcolni akarok a pietizmus és a betűhöz ragaszkodó hit ellen, amíg csak tudok. Mirevaló ez? Amit a tudomány elvet — s a tudomány fejlődésén alapszik ma az egész egyháztörténet —, az ne létezzék többé az életben sem . . . Nem értem, hogyan lehet még mindig a Biblia szövegéhez való szó szerinti ragaszkodással kísérletezni ...” A század eszméi Engels fiatalkori leveleiből nemcsak egy új, eddig kevésbé sejtett arca bontakozik ki, hanem különleges, koraérett egyéniségének rokonszenves vonásai is megmutatkoznak, amelyek érzelmi kultúrával, nyitottsággal és a szellem mélységeivel párosultak. Nagy kár, hogy portréját nem egészíthetjük ki levelezőtársai írásaiból, mindenekelőtt a Graeber-fivérekéiből, akik Engels gyermekkori pajtásai, bizalmasai voltak, tanúi hitbéli válságának, állomásainak. Ha a Grae- ber fivérek levelei nem vesztek volna el, ma hiteles adalék lenne birtokunkban arra vonatkozólag, milyen utat választott Engels az istenhittől az ateizmusig. Az mindenképpen bizonyosnak tűnik, hogy ezen az úton nem kis mértékben vitte tovább az a felismerés, hogy a korabeli, helyileg megtapasztalt vallásosság fékje a társadalmi haladásnak, a teológiai konzervatizmus gátja a felvilágosodásnak, az egyház pedig olyan hatalmi tényező, amely akarva-akarat- lan, objektíve a politikai reakció malmára hajtja a vizet. Leveleiben egyre növekvő megbecsüléssel szól az Ifjú Németország liberális íróiról, gondolkodóiról, akik előtte „a század eszméit" képviselik, sűrűn bizonygatva, hogy véleményét nem „keresztényel- lenesség" sugallja. „A századnak ezek az eszméi (így beszélt Kühne meg Mundt) — tisztázza Engels — korántsem demagóg vagy keresztényellenes jellegűek, mint aminek rágalmazó módon feltüntették őket, hanem minden ember természetjogán alapszanak és mindenre kiterjednek, ami a mai viszonyok között ezzel ellentétes. így ezekhez az eszmékhez tartozik: mindenekelőtt a nép részvétele az államigazgatásban, vagyis az alkotmányosság, továbbá a zsidók emancipációja, minden vallási kényszer, minden nemesi arisztokrácia megszüntetése, stb.”8 Még egyszer megpróbálja felrázni barátait, ráébreszteni őket a valóság követeléseire, az egyház, a teológia reflexióit kérve számon tőlük a világ mozgására, a társadalom gondjaira: „Ti olyan nyugodtan és békésen írtok mintha az ortodox-keresztény részvényeknek 100 százalékos ázsiójuk lenne . . . Hát nem veszitek észre, hogy vihar száguld át az erdőkön és kicsavarja a kiszáradt fákat, hogy a régi, ad acta tett ördög helyén most a kritikai- spekulatív ördög kelt életre és óriási az ő híveinek serege?”3 Miután nem ér el semmiféle eredményt, közeli és távolabbi környe244
