Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: "Most tükörben, homályban látunk..." (1Kor 13,12)
dinamikusan, fejlődésében láthatjuk, és egészen új dolgokra bukkanunk. Szemléltetésül Bloom példáját, Géricault „Epsom-i lóverseny” képét idézzük. A galoppozó lovak mozgását olyan sodró erővel érzékelteti, hogy még a nézőt is lihegésre készteti. Ha valaki ezután lóversenyről készült fotókat nézeget, rádöbben, hogy ilyen mozgás nincs is, sőt éppen ellenkezik a ló anatómiai felépítésével, — mégis élethű élményt nyerünk a kép nyomán. — A keresztények élete, találékony szeretete eleven élményt nyújthat a hit sokoldalú megtapasztalásáról. Az ősegyházak kölcsönös élő és kiáradó szeretete annyira nyilvánvalóvá tette az Isten szeretetéletét, hogy a kívülállók így mutattak rájuk: Nézzétek, mennyire szeretik egymást! Ajándék? ... mit kezdjek vele? Amikor hitünk megalapozásához ennyiféle kérdést érintünk, végül még az a téves képzetünk támadhat, hogy saját erőnkből is kinevelhetjük magunkból a hitet. Akik már érett korban találkoztak Istennel — a megtérők és az újra megtérők — nem tudják eleget hangoztatni, hogy az emberi kereséssel nem arányos, meg sem közelíthető a „megtalálás” ajándéka.— Maurice Clavel hitében érlelődő éveiben (1965. „megvilágosodástól" — 1968-ig) nem győzi hangoztatni környezetének sokszor ismételt kérdését: „Honnan van az, hogy senki sem keresheti magától az Istent? Csak Isten kereshet minket. És az is, aki keresi Űt, neki köszönheti keresése serkentését ... Mi Istent csak Istenen keresztül vagyunk képesek megismerni. Isten személyesen szólt hozzánk, kinyilatkoztatta önmagát (és ezt a kinyilatkoztatást megismétli minden személyes találkozásban . . .). Ű keltette fel bennünk az érzéseket és a problémákat, másként nem juthatunk el megismerésére. — És önök, ha hisznek, ismerik a továbbiakat: ez a kegyelem ... az a kegyelem, ami nem is »külön« ajándék. Senki sem kap többet vagy kevesebbet, mint a többiek, minthogy külön senki sem kap semmit. — Mit ad akkor az Isten nekünk, mi az, amit felajánl önkéntes elfogadásunkra? — Őt, Sajátmagát! Én most látom őt és elvakit engem!" (i. m. 21.) Azonban azt is jól tudjuk, hogy mi képesek vagyunk minden ajándékot elrontani, elveszíteni. Innen ered a szentek aggódása, akik talán jobban tudják, hogy a hittel milyen kincset hordoznak lelkűk törékeny edényében. Ezért félve-remegve munkálják lelkűk üdvét Isten jelenlétében, hiszen tudják, hogy Isten maga ébreszti bennük a szándékot és a végrehajtást. (vö. Fii 2,13). Sokat elemezték már, próbálták temperamentumból, környezeti adottságból levezetni, hogy egyesek miként tudják pislákoló hitüket egy életen át megőrizni, mint Marcel Légaut. Mások eleve visszahúzódnak az istenkereséstől, mint Francois Jakob, a biológus és „csak nekik való szerény" kérdésekkel foglalkoznak; közben azonban kitűnik, hogy „szerénységük" mögött, a végtelen bizonyosságának mérhetetlen vágya húzódik. — Kérdéses az is, mi történik azok lelkében, akik számos lelki élmény után ismételten hitük elvesztéséről beszélnek? —• Ha betekintünk életükbe, észrevehetjük, hogy a hitélményeket követően mélyre süllyednek az élvezetekben, fegyelmezetlenek vágyaikban, önző akarnokság- gal kisajátítják társaikat stb. Ilyenkor úgy tűnik, hogy a hit ebbe a feszültségbe szakad bele. Maga az ember nem tudja elviselni egyszerre a Végtelent és az öncélul élvezett végest. Egy nagyon közeli barátom élményéből értettem meg mindezt: „Kórházi kivizsgálásom eredménye még néhány évet engedő súlyos betegség megállapítása volt. Mint biológusnak, az orvosom tárgyi lelkesedéssel mutatta vérképemet, ami fokozatosan balra tolódott a gyors rosszabbodás jeleként.. . Magam pályakezdésem elején voltam, az élet titkainak szántam magamat. Ugyanakkor a még ki nem érett természettudományos ismereteim hitemet kívülről is döngették ... A kórházban szentségi ellátásban részesültem. Egyik átgyötrődött éjszaka végén álomba merültem. Egyszer csak kifejezetten hallottam ezeket a szavakat: „Ne félj, én az Élet királya vagyok!” — Teljesen megnyugodtam, nem akartam kinyitni szememet, mert valami belső fényt éreztem. Egy idő múlva mégis azt gondoltam, biztos az atya jött be ilyen korán és az suttogott a fülembe. Felugrottam. Homályos hajnal volt, a betegtársam mélyen aludt, senki a közelben. — Biztonságos vigaszom tartós volt. Nem arra gondoltam, hogy meggyógyulok, hanem hogy ez a jelenlévő Király majd ilyen belső nyugalommal vezet át az igazi Életbe ... Az orvosok biztatásain mosolyogtam, sokáig jártam kezelésekre. Évek után kiderült, hogy a diagnózis téves volt... Azóta már többször voltam komoly halálveszélyben és akkor ez az igazság tisztán visszhangzott bennem . . . Van azonban, amikor elhomályosul, és illúziónak tartom az egészet, de ez mindig akkor van, ha túlságosan belemélyedek az életbe. Ha nagyon aggódom, ha erőszakosan akarok, vagy önző, féltő szeretettel ragaszkodom valakihez. Ügy érzem, hogy igazságom fényes és tiszta, — és azt is pontosan tudom, hogy mikor és mivel ködösítem, homályosítom el magam előtt. — Ügy gondolom, a hit és annak bizonyossága ingyen ajándék, — és mégis életem legsúlyosabb felelőssége: megőrizni. így igaz: a kettő együtt!” 223
