Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Kiss László: A keresztény hit új politikai dimenziói
mert az egyes keresztény ember — mint magánszemély — nem rendelkezhet elegendő kritikai szabadsággal. A TRANSZCENDENCIA ÉS A JÖVÖ VISZONYÁBAN Karl Lehmann (Politische Theologie in der Diskussion zur „Politischen Theologie" von H. Peukert, München-Mainz, 1969. 193k. 198—209.) veti fel a kérdést: Valóban keresztény-e Metz politikai teológiája? És két megjegyzést tesz. Szerinte Metz azonosítja a transzcendenciát a fennálló társadalmi viszonyok tovább-fejlesztésével, másrészt úgy véli, hogy eszkatologikus jövőre-irányultsága megrövidíti a múlt Krisztus hagyományát. Metz érzi, hogy ezek az ellenvetések teológiája lényegét érintik, ezért az ún. „megemlékezés-tétellel" egészíti ki állításait. A politikai teológia jövő értelmezése azért keresztény, mert a Krisztus-eseményben gyökerezik: Megemlékezés Jézus szenvedéséről, haláláról, feltámadásáról napjainkban. Tárgya tehát Krisztus keresztje, a „memoria crucis” meghatározza jelenünket és teljesebb jövőt kínál. Az állandó Krisztusra- emlékezés teszi a hitet „tartalmában kötött hitté" úgy, hogy az újkori szabadság-mozgalmak sem moshatták el a keresztény azonosságot. A megemlékezés-tétel teszi lehetővé azt is, hogy a prófétai elemet beépítsük a mai politikai teológiába éppen úgy, mint ahogyan a próféták sem csupán a távoli jövőt akarták megjövendölni, hanem beszédeikkel, képeikkel a mindenkori jelent is formálták. Ezért emlékeztettek Isten ígéretére és folytonosan ébren tartották a transzcendens jövő reményét. Ilyen prófétai út lenne Metz politikai célkitűzése is. A remény teológiája Jürgen Moltmann J. B. Metztől függetlenül tárta fel a teológia politikai jellegét. Gondolkodásának fejlődése is eltérő vonásokat mutat. REMÉNY ÉS EXODUS. Míg Metz a tomista realizmusból jut el az emberközpontúsághoz és innen a világ teológiájához, addig J, Moltmann az eszkatológiából indul ki és ennek emberi vetületét a reményt dolgozza fel. A kinyilatkoztatás progresszív szempontjából vizsgálja az Ószövetség történetét, Isten-élményeit, ígéreti hitét, prófétai és apokaliptikus eszkatológiáját. Az Újszövetséget pedig „Jézus feltámadásának és jövőjének” szempontjából kutatja. Az egyházat nem intézménynek, nem is „kultikus közösségnek", hanem „exodus-közösségnek" tartja: „Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívülre és vállaljuk gyalázatát, hiszen nincsen itt maradandó hazánk, hanem a jövendő hazánkat keressük” (Zsid 13,13k). Azután a modern társadalom és a keresztény vallás viszonyát elemzi. Az ipari társadalom tudományos-technikai jellegű, és semleges a vallással szemben. A keresztény vallás igyekszik a társadalmi fejlődést az „alanyiság kultuszában" (egzisztencializmus), az „embertestvériség kultuszában" (társadalom-teológia) követni és a saját intézmény-jellegét fenntartani (katolikus egyház). Mindez szerinte nem a kereszténység lényegéből következik. Mi a kereszténység lényege? — Ezt jövőjéből és küldetéséből ismerjük fel, amely az Isten Országa (Bazileia) .gondolatából ered. Amíg reménykedőkként Isten Országára várakozunk, közben a világot megváltoztató munkánkat is el kell végeznünk: „Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemetek hódolata. Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondcükodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes” (Róm 12,1 k). Minden keresztény megkapja isteni elhivatottságát és ezt kell megvalósítania evilági hivatásában. Ez a hivatás egyszeri, visszavonhatatlan, ugyanakkor időbeli, történetien változó és alakítandó. Hivatásunkat reményünk fényében kell megválasztanunk. Ez jelenti a „keresztény küldetését a világban". AZ EVANGÉLIUM POLITIKAI HERMENEUTIKAJÁT (Existenzgeschichte und Weltgeschichte 1968) próbálja J. Moltmann megfogalmazni, mivel úgy látja, hogy a Szentírás alapján vizsgált Isten-kérdés sokkal inkább megfelel az igazságosabb világ alakításának, mint az egyéni azonosságunk egyoldalú tökéletesítésének. Moltmann egyetért Metznek a teológia privatizálása elleni tiltakozásával. A magánjellegű kisajátítás elfordítja a teológiát az Isten-központúságtól és mint minden egyoldalú emberközpontúság, történelmietlen individualizmushoz vezet. Isten és az összemberiség belső kapcsolatot alkot, ezért lehet az „állandóan keresztrele- szitett Istenről" beszélni. Ha hitünk világító, értelmező fénye külsőleg is ható, aktív lánggá tesz, akkor a vallás elősegíti az ember lényegének igazi megvalósulását, mert a vallás alapvető tiltakozás mindennemű nyomorúság ellen. Moltmann nem fél attól, hogy egybeolvad az üdvösségre-törekvés a forradalmi tevékenységgel. Az evangélium politikai hermeneutikája szerint a vallás a gyakorlatra irányul, — a szentjánosi „megvalósítandó igazság” (veritas facienda) értelmében. A vallás küldetésjellegű: Tehát feladata az is, hogy a konkrét nyomorból a valóságos felszabadításhoz vezessen. De a vallás dialektikus jellegű is: Isten jelen van minden politikai elkötelezettségben. A forradalmat és a feltámadást Moltmann úgy tekinti, 14Ó
