Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Kiss László: A keresztény hit új politikai dimenziói
A világ teológiája J. B. Metz, az eredeti és nyitott felfogású teológus doktori értekezését „Christliche Anthro- pozentrik" címen írta meg 1962-ben Aquinói szent Tamás „gondolkodásformájáról”. Ezt követte, többek között a „Világ teológiájáról” (Zur Theologie der Welt) szóló, 1969-ben kiadott könyve. Fejtegetéseinek egyik kulcsfogalma: a szabadság-történet. Az ember annyiban szabad, amennyiben szabadsága és szabaddá válása személyes és közösségi vonatkozásában tudatossá válik benne. „A világ értelmezése a hit fényében" (Weltverständnis im Glauben) című további művében bírálja a földi valóságok eddigi teológiáját és tiltakozik a „keresztények világ-lelé-nyitottsága" túlzásaival szemben. Elutasítja a „Mindenben lásd meg Istent!” szemléletet éppen úgy, mint a „minden megszentelésének” túlbuzgó igyekezetét. Szerinte a világ nem közvetlen tárgya a keresztény szemléletnek és cselekvésnek, mert ez a világ „szekularizált világ”, amely világias mivoltának tudatára ébredt (vö. K. Rahner, F. Gogarten). Metz a világ helyes értelmezésére a következő alapelveket állítja fel: — A jól átgondolt üdvtörténet nem választható el a valós világtörténelemtől. Ez a két történelem a „Keresztrefeszítettben” szoros kapcsolatba lépett egymással. Jézus Krisztus indította el a világ szekularizálását a pogány világkép mítosztalanításával (ahol a természet tárgyai még istenek), valamint a bűnösök felszabadításával. Tehát úgy is mondhatjuk: az „elvilágiasodás" a kereszténység lényegéből fakad. — A világ így tekintve emberközpontú valóságot jelent, mivel mind a személyes, mind a közösségi történelem az emberrel „történik". Az ember nemcsak középpontja, hanem célja is a világnak, és nem csupán jelentéktelen epizód a természet történetében, nem „homokba rajzolt alak, melyet elfú a szél” (Michel Foucault). Az ember humanizálja a világot, a történelmet. — A világ kettős értékű (ambivalens). Felhasználható etikailag pozitív vagy negatív érték elérésére, mert az ember magában hordozza a szabad lehetőséget, hogy jóra vagy rosszra használja a hatalmába kerített világot. — Isten úgy szereti a világot, hogy elfogadja ezzel az ambivalens történetével együtt. Nemcsak hogy „eltűri”, hanem benne állítja fel „Országát”. Isten Országának elfogadása szabad és eszkatológikus: a végső kibontakozásra irányuló. Szabad, mint a megtestesülés ténye, és eszkatológikus, mivel az Istennek igent mondó Krisztus (2Kor 1,19) és az Istennel szembekerülő világ közötti feszültségben megalapozza az ígéret és remény dialektikáját. ESZKATOLÓGIA ÉS TÁRSADALOM-KRITIKA; Metz Karl Rahner és Ernst Bloch hatására tovább fejlesztette gondolatait és 1966-ban adja teológiai kísérletének a „politikai teológia" elnevezést. Ebből az elgondolásból két fontos mozzanatot ragadunk ki: az eszkatológiai horizontot és az egyház intézményjellegének újra-átgondoiását. — A keresztény világnak eszkatológiai horizontja van, azaz a jövőre irányul tevékeny célkitűzéssel. Arra a bibliai ígéretre épül „töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá" (Tér 1,28). Az ember Isten munkatársa lett az egyetemes béke és igazságosság országának építésében. „Mi ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját” (2Pt 3,13). Metz Isten országának szenttamási fogalmát fejleszti tovább: Egyetlen célunk van, de elérésében két síkot különböztetünk meg, amelyben Isten és ember együttműködik a természetes és a természetfeletti rendben. így válik az ember saját jövőjének „együtt-teremtőjévé”, — Az egyháznak a politikai rendszerekhez fűződő kötődéseit kritikusan felül kell vizsgálnia. A politikai teológia bíráló kölcsönhatásban van a mai teológia privatizáló (magánjellegű) törekvéseivel. Ez ugyanis hajlamos arra, hogy az egyes személyeket a társadalmi környezettől úgy elszigetelje, hogy az üdvösséget csak egyéni törekvésekben keressék. Metz ezeknek az „alanyi teológiáknak” szemére veti, hogy a keresztény üzenetnek társadalmi dimenzióját sokáig csak másodlagos tényezőnek vették és a hit gyakorlatát az egyes ember egyedi döntéseire vezették vissza. A politikai teológia első feladata, hogy a hitet a túlzó magánjellegétől megtisztítsa, és újból meghatározza a vallás és a társadalom, egyház és közélet, hit és társadalmi gyakorlat viszonyát. Ezért szükséges Kant, Hegel, Marx bírálatának eredményeit tekintetbe venni a teológiai gondolkodásban. Az egyház nem lehet teljesen más, mint a világ, de nem is mellette, vagy felette él, hanem benne, mint a társadalom történetének kovásza. Az egyház társadalmi viszonyát „dialektikus kritika" jellemzi. Úgy kell Istenről beszélnie, hogy az Ó meghirdetett uralmát hangsúlyozza. [gy lesz az Istenről szóló beszéd „politikai" értelmű: az isteni uralom (Isten országa) meghirdetése. Isten úgy uralkodik, hogy szeretetben közeledik az emberhez, amint ezt szent Pál a kenózis (önkiüresítés) fogalmával kifejezi: Krisztus „kiüresítette magát és hasonló lett az emberekhez” (Fii 2,7). így lett Istennek az emberekkel és az emberekért vállalt sorsközösségében megvalósuló uralma tiltakozás mindenféle abszolút uralmi formával szemben. Ezért az egyházra mint intézményre vár az a szerep, hogy épitő bírálója legyen a társadalomnak, 145
