Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)

1976 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Kiss László: A keresztény hit új politikai dimenziói

lam és az istenek összetartoztak „úgy, hogy nem létezhetett istentelen állam és állam nélküli istenség sem. A polis és a civitas .. . maguk is vallásos fogalmak voltak" (J. Moltmann: i. m. 21.). Ez odáig vezetett, hogy a rómaiak magát Rómát is istenítették és „Dea Roma” néven tisztelték.

Mit hozhatott magával az ilyen teljességgel politizált vallásosság? Ténylegesen szentesítette a „civilkurázsit”, a polgárság hősi aktusait. Másrészt azonban egy messzemenő formalizmust hozott létre. így például valaki a magánéletében lehetett „elméleti ateista", vagy „filozófiai monoteista”, de nyilvánosan tisztelnie kellett és nem sérthette meg az állam isteneit. Mivel az őskeresztények ezt a nyilvános tiszteletet nem adták meg, ezért radikális ateistáknak bélyegezték őket, és mint felforgatókat üldözni kezdték. A konstantini fordulat után a helyzet megváltozott, a kereszténység lett az állam politikai vallásává. Ettől kezdve viszont a nem keresztények minősültek istenteleneknek. A keresztény teológiai tényező akkoriban bizonyos mértékig felszívódott a politikaiban.

A rómaiak politikai vallásának ebbe a még nem differenciált keresztényiesítésébe még egy másik tényező is belejátszott. „Már korán megkísérelték a keresztény filozófusok, hogy összekapcsolják a bibliai monoteizmust az arisztotelészi iskola filozófiai monoteizmusával. Ez a metafizikai monoteizmus alapjában véve azonban monarchizmus volt... A mindenség- nek monarchikus szerkezete volt: egy Isten, egy Logosz, egy Nomosz és egy Kozmosz" (J. Moltmann: i. m. 24.). így válik az Isten a világ-egység szimbólumává és integrációs pontjává, amelynek korabeli megtestesülése az „Imperium Romanum" lett, egy császár uralma alatt. Minthogy pedig Istent arisztotelészi módon Ok gyanánt, mint a mindenség mozdulatlan Mozgatóját értelmezték, ennek mintájára a teológiailag törvényesített császári monarchia igazi abszolútisztikus vonásokat ölthetett. Innen eredt a monarchia univerzalizmusa és deci- zionizmusa, azaz hogy az uralkodó aktuális döntésének mindig egyetemes törvényjellege volt. Hogy ez az uralmi gondolat milyen mélyre hatolt a keresztény hagyományban, ezt sejtteti az a történetileg tagadhatatlan tény, hogy az Imperium széthullása után a római pápa vette magára az imperátor bizonyos funkcióit.

Mindezeket az összefüggéseket Erik Peterson tárta fel, és ugyanakkor hangsúlyozza tételének dogmatikus következményeit: Isten a Szeretet, mégpedig a megtestesülésig és a halálig menő Szeretet, Akinek meg kellett volna semmisítenie és meg is hiúsíthatott volna minden monarchikus abszolútizmust, minden predestinácionizmust és egyeduralmi döntésjogot. Isten mint Szeretet, nem törvényesítheti a monista uralmi rendszereket úgy, mint az az Isten, akit mozdulatlan Mozgatónak neveztek. Már csak azért sem teheti, mert Háromság és így közösségien — egy létezési módja van. A helyesen értelmezett Szentháromság-tannal — amelyet ma inkább ökonomikusán, vagyis üdvtörténetileg fogunk fel — válik a mi Istentanunk egyszerre kereszt-tanitássá is. A teológia ilyen szemléletének politikai jelentősége van: az a feladata, hogy kritikát gyakoroljon a politikai vallások uralmi monizmusa lelett.

Ezek után kézenfekvő kérdésként vetődik fel, hogy az antik világnak és a középkornak az ún. politikai vallása az újkorban és a modern korban vajon tovább él-e és milyen formában? Itt csak néhány példát említünk. Eléggé közismert Macchiavelli utilitarista felfogása az engedelmességre alapozó vallásról és teológiáról, az evangélikusok földesúri alkotmánya, Rousseau homályos deista elgondolása, a polgári vallásosság, a „civil religion” jól ismert jelensége az USA-ban egészen a mai napig. Mindezekben az esetekben „vallásosnak" lenni főként azt jelenti, hogy valaki politikai tényezővé válik.

Az ilyen tipikus vallásos bekebelezéseket — akár a teológiai felfogás befoglalását a politikaiba, vagy a politikait a teológiaiba —, az új politikai teológia határozottan visszautasítja. Vissza kell utasítani olyan maradványokat is, mint a kötelező keresztény „államvallás”-t Spanyolországban, ami a többé-kevésbé rejtett klerikális uralomvógyat szolgálja. De az új politikai teológia tiltakozik a békés szekularizmus és a laicizmus gondolata ellen is, amely azt ajánlja, hogy a vallásit be kell zárni a magánélet szférájába, és a keresztényeknek a teljes társadalmi semlegességet, közömbösséget ajánlja.

Mit akar tehát az új politikai teológia a régivel szemben? Az új politikai teológia éppen úgy akar új lenni, hogy egyrészt visszautasítja a vallási és politikai eszmetartomány összekeverését és elfogadja az értelem, a kritika és a szabadság szellemének létjogosultságát.

Az új politikai teológia tehát megnyitja a közélet távlatát hitünk előtt. Mind a politikumot, mind a teológikumot mélyebben értelmezi. A politikumot a társadalomtörténet bonyolult síkján ragadja meg, a teológikumot viszont az ős-misztérium síkján, azon a ponton, ahol Krisztus behatol az emberi élet- és szenvedés-történetbe. A politika — közélet — és a teológia kapcsolatával mélyebben és részletesebben Johann Baptist Metz, Jürgen Moltmann, Wolfhart Pannenberg és Edward Schillebeeckx foglalkoztak. Mindegyik kialakította sajátos szemléletét, miközben kölcsönösen és előnyösen hatottak egymásra is. Az alábbiakban ezeket az egyes elgondolásokat próbáljuk körvonalazni.

144