Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Kiss László: A keresztény hit új politikai dimenziói
1974. Bevezető: Was ist politische Theologie?). A „társadalmi” jelző ebben az esetben valóban a helyén van, mert arra a lényeges szempontra utal, hogy a politikai teológiát nem lehet leszűkíteni például az egyház és állam közötti kapcsolatokra, — inkább az a feladata, hogy a „politikai“ jelleget minden felelősségteljes teológia előjelévé tegye (vö. J. Moltmann: Theologische Kritik der politischen Religion, Kirche im Prozess der Aufklärung, hrsg. v. J. B. Metz, München;Mainz, 1970. 17. o.). Már a bevezetőben két félreértés lehetőségével kell számolnunk. Az egyik az a felfogás, hogy a politikai, illetve társadalmi jelleg az emberi lét egészét átfogja, ezért a hittudományt is ebbe kelt belefoglalni. A másik téves nézet az lenne, ha a politikai, illetve társadalmi kérdéseket az Istenről szóló keresztény beszéd központi témájának tekintenénk. A politikum azonban nem „funkcionalizálhatja" a teológiát és a teológia sem „funkcionálja” a politikumot. A kettő helyes viszonya inkább dialogikus-dialektikusnak mondható. Ez pontosabban azt jelenti, hogy a kinyilatkoztatás a közélet, a nyilvános valóságok színpadán lépett lel, — és mindenkori tanítása ezeket elfogadja, bírálja, meghallgatja és hat reájuk. A kinyilatkoztatásnak a nyilvánossághoz, a közélethez fűződő kapcsolata — szemben a magánélettel — az érintkezési pontok egész sorát veti fel. Ezek az Isten országa és a világ, — a megváltás és az emancipáció, — az eszkatológikus jövő és a politikai történelem között állhatnak fenn. Ám ezeket az érintkezési és megkülönböztetési pontokat semmi esetre sem tekinthetjük metafizikuson, azaz úgy, mint ha önmagukban állnának és semmiféle kapcsolat sem lenne közöttük. Az elkülönítő pontokat inkább összekötő, érintkezési pontokként kell szemlélnünk, vagyis dialektikus kapcsolatba helyeznünk. J. Moltmann világosan és merészen kimondja: „Amit Isten Krisztusban egybekötött, azt az embernek — még metafizikailag — sem szabad szétválasztania. A „kvalitatív differencia”, a minőségi megkülönböztetés botránya, — ahogy Marcuse nevezi — a keresztény reménynek nem a túlvilágiságban, hanem evilágisága kereszt — formájában van”, (i. m. 19.). Egészen világosan ki kell tehát mondanunk, hogy a politikai teológia nem jelent egy új, sajátos szakterületet, sem regionális teológiát, és semmi másféle totális ideológiát. Inkább a teológiai kutatás és a keresztény hittanítás számára ad új dimenziót, illetve állandóan emlékeztet ennek szükségszerű jelenlétére. A politikai teológiának ez a dimenziója a nyilvánosság, a közösség élete, ahol az Istenről szóló beszéd és a társadalmi valóságok egymás között dinamikus-kritikus feszültségben és egységben találkoznak, érintkeznek egymással. Végső soron a körülöttünk lejátszódó történelem szükségszerűen magával hoz egy politikaiteológiai hermeneutikát, azaz olyan értelmezésmódot, amely felteszi a kérdést: milyen nyilvános, közéleti hatása van annak, ha egy adott szituációban Istenről beszélünk, vagy esetleg hallgatunk róla? — Ennek a hermeneutikának a végső szava nem lehet csupán magyarázó ige, sem ingadozó Pilátus-ítélet, hanem mindig felszabadító gyakorlattá kell válnia. Akár a Szentháromságról beszélünk, akár Krisztusról, akár az egyházról, akár a szeretetről, ez mindig és szükségszerűen hozzá kapcsolódik egy közösségi értelmű „Honnan és hová” kérdéshez is. Minden teológizálásnak, még a hallgató, vagy negatív véleményűnek is, van — legalább is bennfoglaltan — politikai-társadalmi vonatkozású dimenziója és kihatása és ezt a keresztényeknek újból és újból tudomásul kell venniük. A politikai teológia „történeti értelme" A politikai teológiának, illetve a társadalom számára jelentős teológizálásnak általános leíró meghatározása után oda kell fordulnunk a múlthoz is, aminek nevében a mai politikai teológusaink feladatait gyakran félreértik. Vajon van-e lényeges különbség a múlt és jelen politikai teológiája között? Vajon az új irányzat képes-e eltörölni a réginek nyomasztó örökségét? Mit mutat nekünk a múlt? Moltmann véleménye szerint valami „politikai vallást”, amely egyszer mitikus jellegű, máskor inkább jogi, majd metafizikus, majd pedig szekularizált előjelekkel volt felruházva. A „politikai teológia”, a „theologia civilis” ősrégi kifejezés, még Stoa filozófiájából származik. A görög sztoikusok az istenek három osztályát különböztették meg. A fizikai istenek a természet erőit személyesítették meg. A mitikusok az emberi életet isteni módon testesítették meg. A politikai istenek pedig az államvallások isteneihez tartoztak. Hozzá kell fűznünk, hogy ezt a politeista felosztást már megelőzte Platon monoteista elképzelése. Platon úgy vélte, hogy a mitikus teológiáknak, legalább is alapvonásaikban az egy Isten lényegét kell kifejezniök, azt ugyanis, hogy Ő Jó. így a polis — az állam — erényeit, a közösségi jótetteket hangsúlyozta. A római stoikusok már nem a természeti teológiát és a kozmikus isteneket helyezték első helyre, mint a görögök, hanem inkább a theologia civilis-t, a polgárok teológiáját és az államnak vallásos értelmezést adtak. Az általános római államtan szerint az ál143
