Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)

1976 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Kiss László: A keresztény hit új politikai dimenziói

1974. Bevezető: Was ist politische Theologie?). A „társadalmi” jelző ebben az esetben való­ban a helyén van, mert arra a lényeges szempontra utal, hogy a politikai teológiát nem lehet leszűkíteni például az egyház és állam közötti kapcsolatokra, — inkább az a feladata, hogy a „politikai“ jelleget minden felelősségteljes teológia előjelévé tegye (vö. J. Moltmann: The­ologische Kritik der politischen Religion, Kirche im Prozess der Aufklärung, hrsg. v. J. B. Metz, München;Mainz, 1970. 17. o.). Már a bevezetőben két félreértés lehetőségével kell számolnunk. Az egyik az a felfogás, hogy a politikai, illetve társadalmi jelleg az emberi lét egészét átfogja, ezért a hittudományt is ebbe kelt belefoglalni. A másik téves nézet az lenne, ha a politikai, illetve társadalmi kérdéseket az Istenről szóló keresztény beszéd központi témájának tekintenénk. A politikum azonban nem „funkcionalizálhatja" a teológiát és a teológia sem „funkcionálja” a politi­kumot. A kettő helyes viszonya inkább dialogikus-dialektikusnak mondható. Ez pontosabban azt jelenti, hogy a kinyilatkoztatás a közélet, a nyilvános valóságok színpadán lépett lel, — és mindenkori tanítása ezeket elfogadja, bírálja, meghallgatja és hat reájuk. A kinyilatkoz­tatásnak a nyilvánossághoz, a közélethez fűződő kapcsolata — szemben a magánélettel — az érintkezési pontok egész sorát veti fel. Ezek az Isten országa és a világ, — a megváltás és az emancipáció, — az eszkatológikus jövő és a politikai történelem között állhatnak fenn. Ám ezeket az érintkezési és megkülönböztetési pontokat semmi esetre sem tekinthetjük me­tafizikuson, azaz úgy, mint ha önmagukban állnának és semmiféle kapcsolat sem lenne kö­zöttük. Az elkülönítő pontokat inkább összekötő, érintkezési pontokként kell szemlélnünk, vagyis dialektikus kapcsolatba helyeznünk. J. Moltmann világosan és merészen kimondja: „Amit Isten Krisztusban egybekötött, azt az embernek — még metafizikailag — sem szabad szétválasztania. A „kvalitatív differencia”, a minőségi megkülönböztetés botránya, — ahogy Marcuse nevezi — a keresztény reménynek nem a túlvilágiságban, hanem evilágisága kereszt — formájában van”, (i. m. 19.). Egészen világosan ki kell tehát mondanunk, hogy a politikai teológia nem jelent egy új, sajátos szakterületet, sem regionális teológiát, és semmi másféle totális ideológiát. Inkább a teológiai kutatás és a keresztény hittanítás számára ad új dimenziót, illetve állandóan emlékeztet ennek szükségszerű jelenlétére. A politikai teológiának ez a dimenziója a nyilvá­nosság, a közösség élete, ahol az Istenről szóló beszéd és a társadalmi valóságok egymás között dinamikus-kritikus feszültségben és egységben találkoznak, érintkeznek egymással. Végső soron a körülöttünk lejátszódó történelem szükségszerűen magával hoz egy politikai­teológiai hermeneutikát, azaz olyan értelmezésmódot, amely felteszi a kérdést: milyen nyil­vános, közéleti hatása van annak, ha egy adott szituációban Istenről beszélünk, vagy esetleg hallgatunk róla? — Ennek a hermeneutikának a végső szava nem lehet csupán magyarázó ige, sem ingadozó Pilátus-ítélet, hanem mindig felszabadító gyakorlattá kell válnia. Akár a Szentháromságról beszélünk, akár Krisztusról, akár az egyházról, akár a szeretetről, ez mindig és szükségszerűen hozzá kapcsolódik egy közösségi értelmű „Honnan és hová” kér­déshez is. Minden teológizálásnak, még a hallgató, vagy negatív véleményűnek is, van — legalább is bennfoglaltan — politikai-társadalmi vonatkozású dimenziója és kihatása és ezt a keresztényeknek újból és újból tudomásul kell venniük. A politikai teológia „történeti értelme" A politikai teológiának, illetve a társadalom számára jelentős teológizálásnak általános leíró meghatározása után oda kell fordulnunk a múlthoz is, aminek nevében a mai politikai teológusaink feladatait gyakran félreértik. Vajon van-e lényeges különbség a múlt és jelen politikai teológiája között? Vajon az új irányzat képes-e eltörölni a réginek nyomasztó örök­ségét? Mit mutat nekünk a múlt? Moltmann véleménye szerint valami „politikai vallást”, amely egyszer mitikus jellegű, máskor inkább jogi, majd metafizikus, majd pedig szekularizált elő­jelekkel volt felruházva. A „politikai teológia”, a „theologia civilis” ősrégi kifejezés, még Stoa filozófiájából szár­mazik. A görög sztoikusok az istenek három osztályát különböztették meg. A fizikai istenek a természet erőit személyesítették meg. A mitikusok az emberi életet isteni módon testesítették meg. A politikai istenek pedig az államvallások isteneihez tartoztak. Hozzá kell fűznünk, hogy ezt a politeista felosztást már megelőzte Platon monoteista elképzelése. Platon úgy vélte, hogy a mitikus teológiáknak, legalább is alapvonásaikban az egy Isten lényegét kell kifejezniök, azt ugyanis, hogy Ő Jó. így a polis — az állam — erényeit, a közösségi jótette­ket hangsúlyozta. A római stoikusok már nem a természeti teológiát és a kozmikus isteneket helyezték első helyre, mint a görögök, hanem inkább a theologia civilis-t, a polgárok teoló­giáját és az államnak vallásos értelmezést adtak. Az általános római államtan szerint az ál­143

Next

/
Oldalképek
Tartalom