Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Ki kell halnia a papságnak?
KI KELL HALNIA A PAPSÁGNAK? Ezt a kérdést teszi fel F. Klostermann tanulmánya (Theologisch-praktische Quartalschrift 1975, 356—367), utalva G. Siefer könyvére (Sterben die Priester aus? Essen, 1973). A következőkben ismertetjük a tanulmányt, majd néhány kiegészítő megjegyzést fűzünk ahhoz. Klostermann a papság válságos jelen helyzetének vázolása után a válság okait és a megoldás útját kutatja. S bár egyes következtetései szélsőségesnek tűnnek, a megrendítő tények mellett — amelyeket felsorakoztat — lehetetlen elgondolkodás nélkül továbbmennünk. 1. A jelen helyzet a) A szemináriumokba egyre kevesebben jelentkeznek. 1962 és 1972 között Európa országaiban kb. felére esett vissza a jelentkezések száma; Hollandiában a visszaesés 83%-os volt. (Az utóbbi évek ugyan ismét némi emelkedést mutatnak.) b) A papjelöltek eddiginél nagyobb arányban hagyják el a szemináriumokat. c) Egyre nő az aposztáziák száma. Az utolsó 5 év alatt a vatikáni adatok szerint kereken 20 000 pap — a papság 5%-a — hagyta el hivatását. 1971-ben a világon 245- tel több volt a laicizálások száma, mint a szenteléseké. Hollandiában 1968—1970-ig 747-en léptek ki a szolgálatból, Olaszországban 1969-ben 1500-an, USA-ban 1969-ben 3000-en. Latin-Amerikában, ahol pedig egyébként is óriási a paphiány, az utolsó 10 év alatt a papság 10%-a hagyta el hivatását. d) Az utánpótlás kicsinységének és a fiatalabb, illetve középső korosztály hivatalelhagyásának következménye az életkori piramis eltorzulása. A papság átlagos életkora egyre magasabb, egyre távolabb kerül a népesség átlagos életkorától. Klostermann a helyzetet elemezve egyrészt azonnali teendőket, másrészt egy távlati tervet javasol. 2. Azonnali teendők a) Az Egyház nem azonos a papsággal. Isten népének megvannak a maga karizmái. Legalább a jelen paphiány ébressze rá a klérust arra a lehetőségre, hogy a világiakra ismét ráruházzák azokat a feladatokat, amelyeket eredetileg is ők láttak el, csupán az évszázadok folyamán váltak papi feladatokká. — A papok a szorosan vett papi feladatokkal foglalkozzanak, és ne olyan munkákkal, amelyeket a világiak vagy diakónusok is elláthatnak. A világiak érdeklődésére jellemző példa, hogy egyre nő a világi teológusok száma. A bécsi fakultáson 1974-ben 600-nál többen voltak. A jövőben — az egyetemi oktatáson túl — az eddiginél sokkal nagyobb hangsúlyt kell tenni a sajátosan világiaknak tartott teológiai kurzusokra, továbbá a nőknek a lelkipásztori életbe való bekapcsolására. A nők diakónussá szentelésével sem szabad tovább várnunk, hiszen az ide vonatkozó ellenvetések nem teológiai, hanem kizárólag szociológiai jellegűek. b) A krisztusi közösségeknek szükségük van felszentelt vezetőre. S ha ma Afrikában vagy Dél-Amerikában egyes vidékekre csak évente néhányszor jut el a pap, és Európában is egyre több plébánia marad pap nélkül, nem szükségképpeni követelmény-e, hogy alkalmas házas embereket pappá szenteljenek? (Bár a diakónusok és világi hitoktatók jelentős munkát végeznek, a problémát nem tudják megoldani.) 3. Távlati tervek. A jelen krízisnek számtalan összetevője van, bizonyos azonban, hogy — amint a németországi szemináriumok vezetői 1973-ban a pápához intézett levelükben rámutattak — a szeminárium, illetve a papi szolgálat elhagyásának egyik lényeges oka az, hogy a papjelöltek és a fiatal papság nem tudja tökéletesen azonosítani magát az egyház jelenlegi struktúrájával, magatartásával stb. Egy körkérdés szerint az NSZK papságának csupán 11%-a azonosítja magát teljesen a jelenlegi egyházi struktúrákkal és vezetéssel, az utolsó 5 év szenteltjeinek viszont csak 4%-a. (N. B. hasonló magyarországi körkérdés, ha talán nem is ilyen arányokban, de bizonyára ugyancsak elgondolkoztató eredményekhez vezetne, különösen a fiatal papság körében.) A jelenség egyik fontos okát Klostermann a klérus, illetve az egyházi vezetés elöregedésében jelöli meg. Ha ugyanis az egyházban olyan életkorban jut valaki tisztséghez, amikor másutt nyugdíjba küldik az embereket, akkor érthető, ha — kivételes esetektől eltekintve — aránytalanul megnőnek a feszültségek. (A bíborosok átlag életkora 69 év; 1971-ben a 127 bíboros közül 25 kardinális volt 80 év felett; közülük 16 kuriális bíboros, azaz az Egyház legfelső vezetőségének tagja.) — Világunkban — a „gyorsuló idő" világában — a korosztályok közötti feszültség úgyis nagy. Mármost, ha a vezetés szinte kizárólag olyanok kezében van, akik — lélektani helyzetüknél fogva — quasi determinálva vannak arra, hogy a változatlanságot, a múltat képviseljék, akkor érthető, hogy a vezetésük alatt álló fiatalok olykor elviselhetetlennek fogják érezni helyzetüket, s az evangéliumra — a minden korban újként ható, és minden korhoz szóló evangéliumi üzenetre — hivatkozva nem fogják vállalni a túlhaladott és korhoz kötött elképzelések konzerválásának munkáját. 127
