Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Ki kell halnia a papságnak?
A megoldást Klostermann egyrészt az egyházi vezetés fiatalításában, másrészt a vezetők és vezetettek dialógusának mélyítésében látja. Ha a püspökök nem csupán egyszerűen a római rendelkezések végrehajtó szervei, hanem azoknak a helyi viszonyokra alkalmazói, valamint a helyi igényeknek Róma felé továbbítói és képviselői lesznek, akkor ráléptünk arra az útra, amely a megoldás felé vezet. Kiegészítő megjegyzések. Merész vállalkozás Klostermann részletekbe menő tanulmányához kiegészítést fűzni, mégis meg kell azt tennünk. Mert bár a papság jelen krízise kétségtelenül összefügg az általa említett szociológiai okokkal, és ezeket, valamint az említett gyakorlati szempontokat a megújulásnak figyelembe kell vennie, — az egyház és a papság krízise azonban sosem csupán szociológiai eredetű, és a megoldás sem mozoghat kizárólag ezen a síkon. Az imént említett tények — maga a krízisszituáció, illetve annak okai — a papság széles köreiben valóban megrendítették az egyházba vetett hitet és a hivatásukhoz való hűséget. De vajon nem volt-e itt hiba a hittel is? Nem volt nagyon gyenge — emberi — hit az, amely az emberi eszközök bizonytalanná válásának hatására azonnal megingott? — Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a papság fent vázolt krízise egyrészt párhuzamban haladt az „Isten nélküli kereszténység” gondolatának (vagy gyakorlatának) elterjedésével, másrészt azzal a ki nem mondott, de sokak által feltételezett elképzeléssel, hogy az egyház kizárólag szociológiai eszközökkel megszervezhető, megújítható. (S ha ez az elképzelés ma már a múlténak is mondható, hatása még nem teljesen. Felismerhetjük mindazokban a törekvésekben, amelyek kizárólag valamiféle humanizmussá, illetve humanista közösséggé akarják alakítani a kereszténységet, s amelyek végül is maguk akarják megszabni Krisztusnak, hogy mit tanítson.) Ha az egyházban Krisztus él, ha az egyházat Isten Lelke vezeti, akkor a megújulás csak a krisztusi élet elmélyítése által valósulhat meg (Az egyházról 4, 48). S bár értelmünket azért kaptuk, hogy használjuk azt, hogy tőlünk telhetőén józanul megtervezzük a jövőt, az egyház megújulása félé vezető utat, — a Krisztusból élő közösség irányítója végül mégis csak a Lélek lesz (Jn 16,13; Róm 8,14). Ha papságunk elsősorban a struktúrák, a földi eszközök és módszerek megújításában remél, akkor sok esélye van a kiábrándulásra és reményvesztésre. De ha a Lélekben bízva a krisztusi élet elmélyítésébe fekteti minden energiáját, akkor — azon felül, hogy az egyedül jézusi utat járja — bizonyára rövidesen képessé válik arra, hogy az elöregedett struktúrákat is megújítsa (Jn 3, 8). Ha a papjelöltek képzésében központibb helyet kapna az evangélium — ha kevésbé volna tantárgy és sokkal inkább Élet — akkor a teológusok nem bizonyos szkepticizmussal, hanem a lélek meg rendíthetetlen derűjével néznének a világba. S végül, ha a papságból és kispapságból jobban sugároznék a hit és az említett derű, akkor bizonyosan többen megsejtenék derűjük „hátterét" — a Lélek erejét —, és egyre többen hallanák meg a papságra való hívás hangját. A fent idézett — nagyon megfontolandó — számok után végül meg kell jegyeznünk, hogy úgy látszik az utolsó években világszerte egyre többen ismerik fel, hogy az egyházat valóban a Lélek vezeti (Jn 16, 7, 13), — s ha átadjuk neki magunkat, akkor ő valóban átveszi a vezetést. — A Lélek vezetésének ténye a „felelősek” szempontjából nézve nem csökkenti a fenti kritikus adatok súlyát, és a megújítás felelősségét. Az egyes ember — pap vagy világi — számára azonban nyilvánvalóvá teszi azt, hogy az egyházban sosem lehet helye a szkepszisnek, mert a megújulást a Szentlélek fogja végbevinni (még akkor is, ha emberileg kevés rá a kilátás); nyilvánvaló, hogy a megújulás a benső megújulásával kezdődik (Mk 1, 15), s így mindenki felelős azért, hogy önmaga átadásával alkalmas eszközévé váljon a Léleknek és a maga részéről „lehetővé tegye”, hogy körülötte „megújuljon az egyház és a föld színe”. t Aki azt kívánja, hogy az egyház elhaljon, hogy az Isten sírja legyen, annak azt is kívánnia kell, hogy maradjon olyan, amilyen. — Aki viszont azt kívánja, hogy Isten élő közössége legyen, az azt is akarja, hogy változzék. Csak, ha változik, — akkor marad az, ami. Csak a megújulásban őrizheti meg az egyház önmagát igazán. Hans Küng 128