Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 2. szám - FIGYELŐ - Hegyi Béla: "Tettel és igazsággal" (1Jn 3,18)
cselekedeteivel érvényre juttassa Isten akaratát; hogy alkotókészségét a. krisztusi törvényeknek rendelje alá és ezáltal a megtestesülés folyamatában a világot mindinkább átalakítsa, előkészítse a holnap és a holnapután napját, amely az Istennel való egyesülés pillanatát hozza egyre közelebb. Világot alakítani ott kell, ahol a hazája van, új művet ott kell megszülettetnie, ahol az emberi alkotás által új világ keletkezik. ..Azok a férfiak és nők — olvashatjuk Az Egyház a mai világban zsinati konstitú- cióban —, akik a maguk és családjuk lét- szükségleteinek előteremtése során úgy tevékenykednek, hogy közben a társadalomnak is hasznos szolgálatot tesznek, munkájukat joggal értékelhetik a Teremtő műve folytatásaként, testvéreiknek tett szolgálatként és személyes hozzájárulásként a Gondviselés történelmi tervének megvalósulásához.” Jézusnak minden napja, kora hainaltói késő éjszakáig, állandó tevékenykedésben telt el. Kivétel nélkül mindenkinek rendelkezésére állt; tanítványainak és idegeneknek, ismeretlen jövevényeknek és hitükben erősítésre szorulóknak. Nem zárt ki senkit tevékenységi köréből, az Atyáról akart tanúságot tenni, aki folvtonosan tevékenykedik, minden órában a világgal tart. ,,Aki engem látott, az Atvát is látta ... Ha másképpen nem. legalább a tetteimért higgyétek — fi- nvHmeztet Krisztus máig ható érvénnyel —. Aki his7 bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én véabevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz, mert az Alvóhoz megyek, s amit a nevemben kértek azt menteszem nektek, hogy az Atva meg- Hirsőiiliön a Fiúban; bármit kértek a nevemben, megteszem nektek" (Jn 14,9; 11 — 14). Ez a tettekre épülő és tetteket kívánó krisztusi élet az embertársainkkal való közösségben, a kölcsönös segítségnyújtás gyakorlásában, az alkotó cselekvésben valósítható meg, hiszen „a keresztény üzenet nem vonia el az embereket a viláa építésétől, nem készteti őket arra, hoav elhanyagolják sorstársaik javát, ellenkezőleg, parancso- lóbb kötelességként íria ezt elő számunkra" (Az Egyház a mai világban). A hit nem ad felmentést a tétovaságra, a tétlenségre, a csüggedésre, a tehetetlenségre. inkább fokozottabb ténykedésre sürget, helytállásra indít, nyugtalanságot kelt bennünk az elvégzendő feladatok és mulasztások iránt. „A közös munka — hangsúlyozza VI. Pál a Pooulorum Progress'!óban — amelyben közös a remény, a szenvedés, a becs- váay és az öröm is egyesíti az akaratokat, közel hozza a lelkeket, összeforrasztia a szíveket, az emberek felfedezik egymásban a testvért.” Jézus napiait az emberekért áldozta, akár az ,,irgalmasság testi cselekedeteit” (Mt 25,31—46) gyakorolta; akár tanított vagy imádkozott, az emberekért végezte, a világért ajánlotta föl. Krisztus napjait kell élnünk, azt a hitet, „amely a szeretet által tevékeny" (Gál 5,6), amely vállalja a közösség gondját, szolidáris azzal a társadalommal, amely részvételét kéri. Krisztus napjait kell élnünk ma is, hogy megfeleljünk a szentpáli feladatnak; „Törekedjék mindegyikünk embertársa javára és épülésére. Hiszen Krisztus sem a maga javát kereste...” (Rám 15,2—3). Krisztus mindennap a világot alakította, javította jelenlétével, az emberek gondolkodását formálta, erkölcsi útmutatást adott, testet és lelket gyógyított, a teljes életre nevelt. Nem lehet nekünk sem más tennivalónk: a teljes életet élni, teljes emberként, hozzásegíteni a világot a megújuláshoz, otthont és hazát teremteni az új embernek: „életük legyen és bőségben legyen" (Jn 10,10), szeretetük és emberségük legyen mindazoknak, akik ebben az új világban fognak élni, akik ezt az új világot a szocialista társadalom keretei között vallják magukénak. Erkölcsi példánk A hivő ember számára „a közió úgy jelenik meg — fogalmazza meg XXIII. János a Mater et Magistrában —, mint az egész társadalmi élet és cselekvés központi értéke, közvetlen értelme és célja”. De nemcsak akkor van dolgunk a közjóval, amikor állami törvényeket teljesítünk, adót fizetünk vagy a választási urnához járulunk, nemcsak akkor, amikor a közösséggel együttesen határozunk vagy döntünk valamiről és a társadalom építésében részt veszünk, hanem ugyanígy — mint Josef Pieper megjegyzi — a közjóért cselekszünk, ha látszólag egészen egyéni módon küzdünk az anyagiasság ellen, az önzés és a gőg megnyilvánulásaival szemben nem maradunk közömbösek, a kisebb-nagyobb közösségek viszályait megszüntetni segítjük, mert a közjónak szüksége van minden egyén jóságára, minden egyes ember szeretetének napi gesztusaira,4 „E kérdés szorosan kapcsolódik az új erkölcs kialakításához — véli Aczél György —, olyan testvéries és emberi légkör megteremtéséhez, amelyet maga a társadalmi tevékenység sugároz ki. Ennek sokrétű anyagi, társadalmi feltételei vannak. Mert hogyan is beszélhetnénk minőségi életről, ha nem tudjuk biztosítani mindenki számára legelemibb igényeinek kielégítését?”5 „A közös feladat tudvalévőén saját egyéni szintje fölé emeli az embert — folytatja más helyütt —, aki szerencsére nem szent és nem is szörnyeteg. Ennek ellenére van egy furcsa, de nagyon elterjedt szokás; az ember120
