Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)

1976 / 2. szám - FIGYELŐ - Hegyi Béla: "Tettel és igazsággal" (1Jn 3,18)

tői pesszimista képet rajzolnak, közben pedig olyan magatartást és olyan azonnali eredményeket várnak tőle, amilyenekre csak két-három évszázad múlva lesz képes.”6

A közösen végzett tevékenység, a szocialista építés további szakaszában nemcsak az anyagi javakat bővítő alkotómunkának, a gazdasági gyarapodásnak növekszik a jelentősége, hanem ezzel együtt a közösségi etikának, az ember belső értékeinek is. A hivő ember aktivitása is feltételezi az élet jelenségeinek beható kutatását, a beleavat- kozást, a kezdeményezőkészséget a morál kérdéseinek felvetésében, a kritikáját mindannak, ami még a régit, nem az új ember vonásait képviseli, ami visszahúz, és támogatását annak, aminek perspektíváia van, vonzó az emberek közti párbeszéd szempontjából. A hivő ember evilági küldetésére értjük Damaszkuszi szent János szavait, aki az anyagi tevékenységet mintegy az Istenhez való közeledés feltételeként jelöli meg: ..Látod, a törvény is, és minden, amit elrendelt, a mi összes hódoló szolgálatunk, kézzel alkotott szent dolog, amely az anyagon keresztül vezet minket Istenhez, aki nem anyagi”.

Természetesen az ember nem mondhat le arról, hogy azt a feltételezett két-három- száz évet, amely a minőségileg új embert, a kiteljesedett, kulturált életmódot folytató ,,nova creatura"-t megteremti, — iócskán előbbre hozza, érzékelhetőbb távlatokba helyezze. A keresztény ember pedig különösen nem mondhat le arról, hogy leqalább megközelítse azt az ideált, amit számára a „szent” fogalma jelent, hiszen éppen ezek a kiváló, áldozattól, küzdelemtől és vezek- léstől sem visszariadó hús-vér emberek tanítottak meg minket arra, hogy Krisztus követése a mindennapok harcos, de optimista vállalása, ők mutatták meg eleven példájukkal, hogy az emberek elmélyült és odaadó szolgálata együtt kell hoay járjon a keresztény erkölcs példaadásával, hiszen aki nem ismeri Istent, Krisztus örömhírét, rajtunk keresztül fog megismerkedni vele.

„Közhely ma már szinte annak hangoztatása — írja Király István —, hogy az élet- színvonal s a szocialista tudatosság között nő gz ellentmondás: az előbbi emelkedésével az utóbbi nem tart kellőképpen lépést. Olyan egyre többet emlegetett hiányosságok, mint az élősdiség, önzés, harácsolás, mind szembeötlőbben tükrözik ezt a kettéválást.”7 De már szent Ambrus is a társas lét legkomolyabb veszélyét az individualizmusban látta, a birtoklásra való kizárólagos törekvésben, az önkényes életben, amit ki-ki kénye-kedve szerint, mások rovására valósít meg. Pogány életvitelnek tartotta, melyet nem fog össze az igazságosság és szeretet egysége, mely nem számol mindenkor a másikra vetett tekintet előnyével és nem .az egymásért vagyunk kötelékében bontja ki magát.

A mai közösségi ellentmondások feloldásában, amelyek főként az egyéni érdek és a közösségi érdek hamis értelmezésében mutatkoznak meg, valamint az ember és erkölcse kérdésében vetődnek föl, a hivő ember éppen az erkölcsi erények gyakorlásával járulhat hozzá a morális közérzet javításához, lehet „klímateremtő” a munkahelyén, a családban, a baráti körben. Szent Pál olyan „fegyelmezett és szent életre” buzdít Titusznak írt levelében, amely méltóvá tehet minket Krisztushoz, aki „önmagát adta értünk, hogy minden gonoszságtól meqváltson, megtisztítson, és jótettekben buzqolkodó, választott népévé tegyen" (Tit

2,14). Mélyen igaznak és nekünk szólónak érezzük Prohászka szavait, aki egy más korban, más körülmények között mondta el vallomását a keresztényi életről, a közösségi feladatról, de a történelmi fejlődés most tette valóban időszerűvé, általános óhajjá kívánságát: hogy „ne csak több kenyér s nagyobb gazdagság, ne csak több gyár s jobb földek, ne csak több áru s több pénz legyen a világon, hanem hogy mindenekelőtt jobb emberek, tehát több jóság, több jóindulat, több nemes érzés, több istenes jóakarat legyen köztünk. S a jóság e nagy kincsét nekünk kell előteremtenünk. Nem paréj az, hogy megteremjen magától; nem betű az és tudomány, hogy könyvekből lehetne kiolvasni; nem portéka az, hogy kisebb-nagyobb csomagban megvehetné az ember; hanem oly gyöngy, mely csak a lélekben terem, azaz azt én teremtem meg magamban, öntudatos, készakaratos lelkemben s én állítom azután a világba külső jó cselekedeteimben. Amit tudva-akarva elvégzek magamban, amit öntudatosan átérzek s akaratommal átfogok, ahogy azután adom magam, ahoay nézek, szólok, teszek-veszek, ahogy a jó érzést sugárzóm, ahogy dolgozom és szenvedek: ez mind az a belőlem való erkölcsi jóság."8 De a szeretet sem készen kapott ajándék, csak akkor válik az ember tulajdonává, ha valóban akarja, „megszerzi” magának lelki-szellemi kultúráló révén, mert a bajok első oka abban rejlik — folytatja Prohászka —, hogy „az emberek mástól, kívülről várják azt az erkölcsi jót s azt a lélekfakadást s nem akarják megérteni, hogy azt nekik kell megtenniük s hogy arra önmagukból kell kiindul- niok”,9 Szent Pál így szabja meg többek közt a keresztény közösségi erények mértékét: „Testvérek, ha valakit botláson értek, ti, akik lelkiek vagytok, intsétek meg a szelídség szellemében... Mindenki a saját tetteit tegye mérlegre, dicsekvését pedig tartsa meg magának, ne tárja mások elé. Hi-