Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 2. szám - FIGYELŐ - Széll Margit: Várható-e a teológiák szintézise?
A történelem példája A mai helyzet helyes értelmezéséhez segítséget nyújt, ha egy tekintetet vetünk a kereszténység történeti pluralizmusára. Aki gondosan olvassa az Ó- és Újszövetség könyveit, az láthatja, hogy azok nemcsak különböző stílusban, hanem különböző módokon mutatják be Istennek üdvösségünkért adott kinyilatkoztatását. A zsinat is kiemeli, hogy „a szent szerzők úgy írták meg a négy evangéliumot, hogy a bőséges szóbeli és írásos hagyományból egyes részeket kiválasztottak, másokat összevontak, és az egyházak adott helyzetébe illesztve magyarázták, ugyanakkor megőrizték az igehirdetés jellegét oly módon, hogy Jézusról őszinte igazságokat közöljenek velünk” (vö. Dei Verbum 19). Ezért már a Szentírásból is megérthetjük, hogy Jézus tanítási egységében létezik olyan pluralizmus, amely nem ellentmondó, hanem az egyes szemléletek egymást kiegészítik benne és így teszik teljessé Jézus képét számunkra. Azok az exe- géták, akik bizonyos szerkesztési megfontolásból megpróbálták az evangéliumokat egybeolvasztani, erőszakosan megbontották az egyes híradások sajátos szerkezetét. Már J. Rousselot felismerte az igazságok sokoldalú bemutatásának értékeit. Rámutat például arra, hogy szent Jánosnál a Krisztustól nyert kegyelem azt jelenti, ami az embert kiemeli teremtményi jellegéből. Pál tanításában viszont a kegyelem Krisztusnak az az ajándéka, amellyel minket a bűntől megszabadít. (La grace d'aprés S. Jean et S. Paul, Recherches de Science Religieuse, 1928. 67—104). — A zsidóknak azzal a felfogásával szemben, amivel az üdvösség szempontjából a törvény megtartásának túlzott fontosságot tulajdonítottak, — szent Pál az isteni irgalmasság ingyenességét hangsúlyozza (vö. Róm 3,20). Szent Jakab viszont kiegyenlíti az igazságnak bizonyos egyoldalúságát azzal, hogy a jócselekedetek a hitnek szükségszerű velejárói és kifejezői (vö. Jk 2,14—26). — Ezek a példák is mutatják, hogy az apostoli igehirdetés sem volt egytömbű, — monolitikus. És amikor ma olyan szívesen beszélünk szent János, szent Lukács vagy szent Pál teológiájáról, akkor azt is hangsúlyozzuk, hogy Krisztus tanítását milyen gazdag változatosságban tárták elénk. Az egyházatyák korában elkezdődött a kifejezett teológiai gondolkodás és ezzel a pluralizmus az élet és a gondolkodás sokfélesége nyomán mindinkább elmélyült. Elég itt a kegyelem teológiájára utalni. A gorök atyáknál inkább az átistenülést jelentette a Szentlélekkel való egyesülésben, míg nyugaton, — főleg szent Ágoston óta —, a kegyelmi megigazulás az ember fokozatos kiszabadulása a bűn rabságából. Azonban a kezdeti pluralizmusban is a kereszténységet mindig az az egység jellemezte, hogy minden ember meghívott és kivétel nélkül részesedik a krisztusi megváltásban, amennyiben elfogadja a vele való egységet a hitben, a keresztségben, és a Krisztus szerinti élet vállalásában, — amint ezt a tridenti zsinat is hangsúlyozta (DS 1546). Ha állandó kapcsolatban maradunk Krisztussal, hasonlók leszünk Hozzá a Szentlélek erejében. Ez az egység minden korban a keresztények és a Krisztus közötti élet egységében valósul meg az eukarisztikus közösségben. A keresztény egység tehát az élet és a szentségek kapcsolatában nyer kileje- zést. A teológiák sokféleségének szabadságát a következő századok fokozatosan beszűkítették néhány részletkérdésre. Bár ezeknek az időknek is voltak nagy mesterei, — hogy csak Scheebent említsük —, akik egyéni meglátással mutatták be Isten létét, transzcendenciáját, szabadságát. A XIX. század végétől azonban főleg azt a közös nyelvet keresték, amivel könnyen felismerhették a tévedéseket, amint ezt az újskolasztikus kézikönyvekben ma is megtalálhatjuk. Az utóbbi száz évben pedig, — a két vatikáni zsinat között —, a korábbi teológiai pluralizmust olyan minimálisra csökkentették, hogy az inkább a fegyelmi szabályok uniformizmusába torkollott. A teológiai gondolkodás ilyen mérvű egyöntetűségét a támadásokra való visszahatások lélektani okaival magyarázhatjuk. A tudományok előretörésének a „veszélyeivel" szemben a hitvédő erők koncentrálásával akartak védekezni (vö. XIII. Leo intézkedése szent Tamás tanításáról: DS 3155). Ma már azt is látjuk, hogy az egyházi vezetésből kétségtelenül hiányzott az a „történeti érzék”, hogy bátran szakítson az olyan tudománytalan és elavult nézetekkel, amik nem érintik hitünk tanításának velejét. Kétségtelen tehát, hogy az egyházon belüli felkészületlenség volt a háttere a „modernista" törekvések feltétel nélküli visszautasításának (vö. antimodernista eskü, amelyet minden teológiai tanárnak le kellett tennie: DS 3537—3550). Ez a helyzet változatlan maradt egészen az „új teológia" elítéléséig (Humani generis enciklika, 1950. Vili. 12. DS 3875—99). — Bármennyire is emlegetik abból a korból a hitigazságok könnyebb „megtanulhatóságát”, ez a monolitikus teológia semmiképpen sem kedvezett a fejlődésnek, inkább a hamu alatt izzó elkeseredést szította és erősítette a szélsőségre hajlamos gondolkodást. A mai kutatók világosan igazolják, hogy ez a még ma is emlegetett „egység" mennyire mesterkélt és 112
