Teológia - Hittudományi Folyóirat 10. (1976)
1976 / 2. szám - FIGYELŐ - Széll Margit: Várható-e a teológiák szintézise?
kényszeres volt (vö. Rosmini és az olasz teológia helyzetét; Z. Alszeghy: II movimen- to teologico italiano, Gregorianum, 1967. 302—25). Értsük helyesen a pluralizmust! Kérdésünk, hogy korunk egyháza tanult-e annyit a múlt eseményeiből, hogy napjaink égető kérdését a megoldás felé vezesse. A mai világhelyzetet tekintve kétségtelenül a mindenkori pluralizmusnál sokkal hangsú- lyozottabb helyzetről van szó. A mai sokféleség szervesen összefügg a rendkívül gyorsan fejlődő értelmezéstudománnyal, a hermeneutikával. A helyes hitértés kidolgozása megkívánja az állandó visszatekintést a forrásokra. Ezt a teológus csak úgy végezheti el, ha igénybe veszi a nyelvészet, a történetírás és a filozófia eredményeit és ezzel a különböző tudomány nézőpontjait is magáévá teszi. Nyilvánvaló az is, hogy ilyen munkát nem végezhet egymaga. A nézőpontokat tehát nemcsak a tények, hanem a személyes adottságok is megsokszorozzák. A szakkutató gyakran találkozik mások eredményeivel, akik — főleg a segédtudományban — ritkán vannak egy nézeten. Sokan pedig egyéni meglátásaikat úgy írják le, mint „a” tudomány eredményét és így saját részlet- munkájukat hajlamosak abszolútizálni, azaz általános érvényűnek elfogadni. Mivel pedig ma még az értelmezés tudománya is — amelynek a hivatása megítélni egy tudománynak vagy egyes megfogalmazásoknak az igazi értékét —, a gyors változások Idejét éli, ezért a véleménykülönbségek növekedése még valószínűbb. — Ez a jelenség érvényes hitünk forrásainak (Szentírás, ősegyház tanítása, egyes korok hitszabályai, zsinatok határozatai) értelmezésére és jelentésváltozásainak megítélésére is. A pluralizmusnak alapvető magyarázata végül is a jelenkori teológiáknak sajátos szerkezetéből és igényéből vezethető le. Ma az egyes kultúrák (és itt világviszonylatban kell gondolkodnunk), csoportok a maguk módján akarnak gondolkodni és maguknak igénylik az evangélium életformáját és teológiáját is. Ezt úgy is mondhatjuk, hogy a teológiák birtokló alanyai megszaporodtak. Már megszoktuk, hogy megírják a laikusok teológiáját, az ipari társadalom, a harmadik világ népeinek (latinamerikaiak, ázsiaiak, afrikaiak), a szegények, a súlyos betegek teológiáját. A helyes hitértés számára viszont előbb fel is kell dolgozni azon világ gondolkodási kategóriáit és meggyőződéseit, amelyben az evangéliumot az egyház hirdetni akarja. Egyébként a tanítást megfogalmazó teológus elszakad a világtól és küldetését még közvetlen környezetében sem tudja megvalósítani. Ahhoz tehát, hogy a teológia párbeszédbe léphessen a plurális gondolkodású világgal, le kell mondania arról, hogy öncélúan homogén tudomány maradjon. Szükséges, hogy korunk teológiája mindenki számára hozzáférhető, érthető legyen szakkifejezéseiben éppúgy, mint az élet kérdéseinek megoldási lehetőségeiben (K. Rahner: Ma- gistero et teológia, Brescia, 1967. 33.). A mai pluralizmusnak nagy értéke, hogy feltárja a vallásos értékeit annak a profán valóságnak, amelyben a keresztények benne élnek. Tárgya nem is mindig közvetlenül az Isten, hanem azon lehetőségek feldolgozása, hogyan találja meg a mai ember életében az Istent. E teológiai tárgyak szerint dolgozták ki az ember teológiáját (úttörője K. Rahner), a politikai teológiát (J. B. Metz indításával), a földi dolgok teológiáját (J. David) a munka teológiáját (M. D. Chenu). A teológiának evilági tárgyai szükségképpen felvetik a hívek állásfoglalásának a különbözőségeit is. Egyesek a valóság keresztény szemléletén belül maradnak, és itt akarják kérdéseiket megoldani. „Viszont mások, akik ugyancsak komolyan hisznek, ellentétes véleményüket fejezik ki, ugyanazon (evilági) kérdésben ... de egyiküknek sem szabad elfeledni, hogy senki sem veheti kizárólagos módon igénybe az egyház tekintélyét saját nézete igazolására" (GS 43). Ebből az óvásból kitűnik, hogy az élet megítélése és a valóságnak keresztény értelmezése többféle is lehet, sőt, el is térhet egymástól, —• és ebben a tekintetben az egyház szabadságot biztosít. A pluralizmus helyes beirányultságát a teológusok nyilvánvaló állásfoglalása, kinek- kinek a sajátos nyelven kifejezett „hitvallása” jelenti. Ez az egyénileg átélt hit nem köthető véglegesen egy filozófiai irányzathoz sem, — legyen az Pláton, Arisztotelész vagy akár Hegel és Heidegger. De bármelyiket választhatja a teológus akkor, ha úgy látja, hogy az isteni igazságot adott esetben azzal jobban kifejezheti. A teológia nem öncélú tudomány (amint egyéb tudományok sem azok), hanem az isteni kinyilatkoztatás feltárásnak mindig alkalmasabb keresése, módszere, rendszere. A teológusnak, — inkább mint egyéb tudományok képviselőinek — „elkötelezettnek" kell lennie, a keresztény tanítás tárgya: Isten felé, és az Ő akaratából minden ember evilági és örök java felé. Az egyházban ezért csak az a pluralizmus igazolható, ami Krisztus misztériuma felé tartó konvergencia vonalán halad. Ebből az is következik, hogy elítélendő a sokféleség akkor, ha szétszórás vagy széthúzás eszközévé válna.
