Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Természettörvény, vagy a "humánum törvénye"?

természet etikailag jó irányban fejlődik általuk? Külön probléma a manipulációk esélyeinek kérdése. Vajon manipulálható-e eszmék beoltásával az emberi természet, alapvető irányu­lása ellenére? Vajon az etikai értékjegyében objektivált eszme feltétlenül jó hatást fejt majd ki, vagy pedig rá kell bíznia magát a befogadó természetek erkölcsi kockázatára? Közismert jelenség ugyanis, hogy ha egy filmben a detektív a pozitív hős és a gengszter a negatív figura, az még nem jelenti, hogy a pedagógiai hatás is ennek megfelelő lesz. Hány olyan fiatal akad, akin egyszerűen nem fog az alkotó etikai szándéka, aki nem átall a film hatá­sára épp a bűnözőkhöz hasonulni. Képes-e továbbá egy aszketikus eszme önmaga fölé emel­ni az embert? Egyáltalán: mi a határa az eszmei manipulációknak? S hogy a magunk háza táján maradjunk; helyes-e „természet-fölötti életről" beszélni; nem hitelesebb-e a „szuper- természet" szó (a latin supernatura), illetőleg a „fölemelt természet"? A kérdések messzire vezetnek. Annyi azonban bizonyos, hogy ezen az alapon sem lehet problémamentesen beszélni az „emberi természetről”, mégha azt értelmes voltában gondol­juk is. Hogy valamilyen formában mégis beszélnünk kell róla, azt a következőkben próbál­juk megindokolni, anélkül, hogy részletekbe bocsátkozhatnánk. Megújuló értelmezés, új terminológia A természettörvény hagyományos fogalmát olyan viták környékezik a jelen korban, hogy ezekben egyességre jutni reménytelen várakozásnak tűnik. A vitáknak ugyanis legalább há­rom ága jól megkülönböztethető. A hagyományos értelmezést valló és az újat kereső katolikus gondolkodók vitája mellett még mindig „családon belüli" a katolikus és protestáns teoló­giai nézetek (illetve etikai értelmezések) vitája; a harmadik ága a vitának a nem-kereszté­nyekkel, illetve a nem-hivőkkel — például a marxistákkal — folytatott párbeszéd, amely fi­gyelemre méltó gyakorlati eredményekkel járhatna (közös etikai értékek elismerése). A keresztény gondolkodók vitája, illetve reflexiói általában megrekednek a természettör­vény jelentésének értelmezésénél. Igaz viszont, hogy erre szükség van. Ezek a viták tisztáz­zák tulajdonképpen, mennyire bonyolult és sokrétű az „emberi természet” terminusának értelme: vajon az emberi természet alapvető hajlamáról (inclinatio naturális) beszélünk, vagy pedig annak kibontakozását mint folyamatot említjük, esetleg teljes kibontakozásában, mintegy ideális megvalósulásában használjuk a fogalmat? Aztán a „természetest” a „mes­terségessel” (manipulálttal is) állítjuk szembe, vagy pedig a „természetfölöttivei”?12 Mindez észrevehetően annyira bonyolult és félreérthető, hogy csupán az új elnevezés segít, amely a megújuló értelmezést terminológiailag is tükrözi. Ez az új név pedig a „humánum tör­vénye". Érdemes a szót „kísérletileg is" kipróbálni, hiszen jelentésével együtt benne van mintegy korunk levegőjében. Mint az emberi szinten való viselkedés igénye, behatolt már a minden­napok beszédmódjába is (vö. „emberséges bánásmód”; „Hát ember vagy te?!”; „Ember ilyet nem tesz” stb.). Kitapintható benne az erkölcsi vonatkozás éppúgy, mint a jogi. Asz- szociálhatunk a szóval kapcsolatban a „humanistákra” vagy a „humanizmusra”. S ezzel már az értelmes természetet értük el, sőt többet annál: benne lappang a szóban valamiképpen a szeretet is. Természetesen nem ringatjuk magunkat illúziókba. A „humánum törvényeiről” be­szélve is előfordulhat, hogy éppen nem szerencsés vonatkozásokra terelődik a képzettársí­tás. Például akkor, ha a „humánumot” a „divinummal” szembenálló fogalomként értelmez­zük, és ilyen éllel használjuk. S előfordulhat az is, hogy a jellegzetes emberi bűnöket és kicsinyességeket szintén a fogalom lényegéhez tartozónak véljük (pl. „Tévedni emberi dolog”; valóban az, de nem a „humánum” kiváltságai). Mindez azonban nem rontja le az elne­vezés korszerűségét közérthetőségét és párbeszédképes voltát. Nézzük most a konkrét következményeket. Az etikai alapelvek új elnevezésével és a kor­szerű megközelítéssel, melyet a következőkben szándékozunk megmutatni, lehetőség nyílik a hatásosabb párbeszédre, többek között keresztények és marxisták nézeteinek megvitatásá­ra.13 A „humánum” ugyanis nem elválaszt, hanem összeköt. A szót és annak jelentését mindkét fél úgy használja, hogy abban lényeges közös vonások fedezhetők fel. Az alapvető különbség abban mutatkozik, hogy az emberi természet törekvéseinek figyelembevételével a marxisták az „érdek” fogalmát veszik kiindulópontnak. Érdekekre azonban nem lehet „humánumot” közvetlenül ráépíteni. Az emberek és közösségek — ha puszta érdekeiket vesszük tekintetbe, — szemben állnak egymással. Ha az ember azonos volna ösztönös és anyagi érdekeivel, „homo homini lupus" Hobbes-i elve teljesen hitelesnek bizonyulna. Az érdek azonban fölemelkedik és kitágul a „humánum” által. Az emberi természet egyik alapvonása és kitüntető sajátossága ugyanis az értelmesség, amely fölemeli az érdeket. A nyers ösztönérdekből értelmesen képviselt érdek lesz. Másfelől pedig a „közösségi érdek” az, ami szublimálja az egyéni érdeket és tulajdonképpen már a szeretet vonalát képviseli; 86

Next

/
Oldalképek
Tartalom