Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Chenu, Marie-Dominique: A korai keresztény humanizmus
elhagyva, megszervezhessék koruknak a társadalmát; az államot, amelyben az eddigi istenítéletek helyett az igazságszolgáltatás szervéhez fordulhattak. A természet és a társadalom új felfedezései veszélyeztetni kezdték a keresztény üdvrend eddigi tanítását az emberi szabadságról, a gondviselésről, a kegyelem ingyenességéről. Szent Tamás az isteni teremtésről és kormányzásról szóló teológiai fejezeteiben megadja ezeknek a keresztény értékeknek a helyes értelmét; ugyanakkor megvédi az emberi természetnek és szabadságnak az autonómiáját: „Ha elvennénk valamit egy teremtmény tökéletességéből, annyit jelentene, mintha a Teremtő tökéletességét csorbítanánk meg.” Ez a metafizikai axióma és ugyanakkor misztikus alapelv volt szent Tamás lelkiségének kulcsa. És ezen a ponton válik világfilozófiája emberfilozótiává: antropológiává. Az ember a görög kifejezés szerint mikrokozmosz: természet a nagy Természetben, amellyel állandó körforgásban és áramlásban marad. Szent Tamás ezzel a meglátásával szembe került kora közvéleményével, amely a platonizmustól táplált spiritualizmus síkján még leértékelte az anyag szerepét és helyét az ember életében éppúgy, mint a világegyetemben. Szent Tamás szerint az ember léttanilag a két világ összefonódási pontján: „testnek és a szellemnek a horizontján" helyezkedik el. Az emberben megvalósul az anyag és a szellem benső homogenitása (egyneműsége). Szent Tamás Arisztotelésztől kölcsönözte az emberfogalom kifejezéséhez szükséges kategóriákat. De már a görög egyházatyák, különösen areopagita szent Dénes tanítja, hogy a szellem a testnek formája, és csak az érzéki tapasztalás lehet az egyetlen útja a szellemi működések megvalósulásának. Aki ismeri Arisztotelész nyelvhasználatának tömörségét, abban egy ilyen kijelentés kiválthatja a kételyt: Vajon eléggé megóvja-e ez a gondolkodás a szellem transzcendenciáját úgyannyira, hogy a lélek képes legyen túlélni a test halálát? — Vagy azt kérdezheti: Hogyan tudnánk megőrizni a szellemi személyiséget ebben a kozmikus szociológiában?. . . Párizsban az 1270-es évek táján éppen ezek a kérdések okoztak súlyos krízist, amely szent Tamásnak alkalmat adott arra, hogy megfelelően meghatározza tanítását. A gondolkodás konfliktusa azonban folytatódott és csak szent Tamás halála után, 1277-ben a párizsi tanítómesterek közbelépésével ért véget. Akkoriban ugyanis ők képviselték az Egyházban a tanításbeli legfőbb jogi bíróságot. Szillabuszukban, 219 tételben elvetették koruk minden „naturalizmusát", és köztük szent Tamásnak körülbelül tíz kijelentését. Kétségtelenül ez volt a középkornak legsúlyosabb kárhoztatása, amely rendkívüli visszaesést gyakorolt az eszmék további alakulásában. Több évszázadon keresztül egy olyan spiritualizmus uralkodott, amely állandó ellenállást tanúsítót: szent Tamás antropológiai és kozmológiai realizmusának elfogadásával szemben. 1323-ban történt szenttéavatása megtisztította ugyan emberi emlékét, de ez a tiszteletadás éppen legsajátosabb pontján, az antropológiájában nem adta vissza „tomizmusának” hatékonyságát. Feltehetjük a kérdést: Szent Tamás teológiai humanizmusának korunk tükrében volna-e még esélye? — Mindenesetre műve mindig csodálatraméltó kísérlet marod az istenhit és az emberi kultúra viszonyának egységesítésére I Jegyzet 1. Ennek a szónak a kifejezett használata csak a XIX. század második felében kezdődött. — 2. J. Burckhardt: Die Kultur der Renaissance in Italien, 1860. — G. Voigt: Die Wiederbelegung des klassichen Altertums oder das erste Jahrhundert des Humanismus, 1859. —3. „Renaissance" értelméhez lásd a következő műveket: Ch. H. Haskins: The Renaissance of the twelfth century, Cambridge (USA), 1927; — G. Páré—A. Brunet—P. Tremblay: La Renaissance du XII- siede, Paris—Ottawa, 1933; — J. Nordstrom (Upsala): Moyen age et Renaissance, Paris, 1933. Kereszténység és humanizmus egymással nincs ellentétben. Keresztények lehetnek humanisták, humanisták pedig keresztények. A kereszténységet azonban csak radikális humanizmusként lehet helyesen értelmezni. Világos azonban, hogy amikor a kereszténység utáni humanisták (akár liberálisok, marxisták vagy pozitivisták) gyakorlatában a humanizmus jobb volt, mint a keresztényeké — s az újkorban nagyon is gyakran előfordult, —, örökös felhívás ez a keresztények felé, akik így csődöt mondtak nemcsak mint humanisták, hanem mint keresztények is. Hans Küng: Christ-sein 23. 83
