Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Boda László: Természettörvény, vagy a "humánum törvénye"?
Boda László TERMÉSZETTÖRVÉNY, VAGY A „HUMÁNUM TÖRVÉNYE”? Napjainkban, —• főként a keresztény gondolkodás határain belül — sok szó esik a „természettörvény” (lex naturális) hagyományos értelmezésének elégtelenségéről. Ez a hagyományos interpretáció — mondják jogosan, — „krízisben van".1 A krízis nem annyira a kérdés lényegét érinti, inkább annak megközelítését, illetve terminológiai kifejtését; tehát a vele kapcsolatos „beszédmódot" kérdőjelezi meg, s nem alaptalanul. A kritika hivatkozik az emberi gondolkodás fejlődésére, a megváltozott történelmi szituációra, a jelentősen elmélyült antropológiai ismeretekre. A párbeszéd igénye valóban nem engedi, hogy korunk gondolkodásának jellemző sajátosságait figyelmen kívül hagyjuk. Ez a gondolkodása földi lét keretein belül mozog otthonosan (immanens), a tapasztalati eredmények összegezésére alapozza következtetéseit (pozitivisztikus) és a konkrét környezetben adott, egyedi létezés szempontjaira fogékony, főként az egzisztencializmus hatására (individuális). • A hagyományos — szenttamási nyomokon járó — megközelítés ennek épp az ellenkezőjét mutatja. Kiindulásában ugyanis transzcendens, mert az örök isteni törvényből vezeti le a természettörvényt; vizsgálódásában metafizikai és ezzel egyben univerzális, tehát elsősorban a létezés egyetemes vonásaira figyel, — antropológiáját tekintve is. A természettörvény (lex naturális) szent Tamás szerint „részesedés az örök törvényben”,2 amely Isten teremtő és gondviselő akaratának az örök eszmék jegyében való érvényessége. Az „örök törvény" úgy nyilvánul meg az „értelmes teremtményben”, mint az emberi természet alapvető törekvése (inclinatio naturális). Erkölcsi vonatkozásban — ez a természetes erkölcsi törvény — mint a jó és rossz megkülönböztetésének velünkszületett hajlama jelentkezik bennünk, s nyer követelményszerű megfogalmazást abban, hogy „A jót tenni, a rosszat kerülni kell!" (Bonum faciendum, malum vitandum).3 A tamási nyomokon haladó skolasztikus gondolkodást ebben a tekintetben is meghatározza deduktív-racionális-szillogisztikus jellege, ami korántsem szükségszerű velejárója a természetes erkölcsi törvény vagy a természetjog elismerésének. Ezen az alapon egyszerű értelmi művelettel levezethető volna a természettörvény evidens alaptételeiből — közvetlenül vagy közvetve — minden lényeges erkölcsi, illetve jogi vonatkozású törvény, legalább másodfokon. A kinyilatkoztatás viszont arról tanúskodik, hogy már az elsőfokú, tehát közvetlen következtetéseknél is szükségessé válik a tételes megfogalmazás, ti. a Tízparancsolat törvényeiben. A hagyományos megfogalmazás mindenesetre problematikussá válik korunkban és aligha mondható párbeszédképesnek. Miért keit újrafogalmazni a természettörvény értelmezését? A kérdés kiindulópontjára már utaltunk: korunk szituációja sürgeti a természettörvény ismételt felülvizsgálását és újrafogalmazását. Hogy a fogalom lényegét a különböző oldalról jövő kritikák ellenére sem adhatjuk föl, azt a következő szempontokkal indokoljuk: a) Mint azt oly sokszor idézik, a pogány emberről azt mondja Pál apostol, hogy az „a törvény (Tóra) hiányában önmagának a törvénye", tekintve, hogy „a törvény követelménye a szívébe van írva, amiről lelkiismerete tanúskodik”.4 Teológiailag ez a pogányok, illetve korunkban a nem-keresztények üdvösségét alapvetően érinti.5 b) A természettörvényre — mint köztudott, — pápák és forradalmak hivatkoznak. A katolikus Egyház álláspontjának jelenlegi megfogalmazását a 2. Vaticanum adja hírül a világnak: „Lelkiismerete mélyén az ember olyan törvényre bukkan, melyet nem ő szab magának, de amelynek mégis engedelmeskedni tartozik, . .. melyet Isten írt bele az ember szívébe.”6 (Figyelemre méltó a fogalmazás óvatossága és bölcsessége, hiszen alig megy túl a föntebb idézett páli sorok értelmén.) c) A kérdés alapvető fontosságú a világnézetek közötti párbeszéd szempontjából is. Mert nem kevesebbről van itt szó, mint a különböző világnézetek képviselőinek aktív együttműködéséről a közös etikai alapok tekintetében, ami az alapvető erkölcsi értékek közös megtárgyalását és közös védelmét tenné lehetővé, vagyis az eredményes dialógust. Mindez legalábbis megsejteti a probléma rendkívüli fontosságát és aktualitását, mind a teológia, mind a társadalmi együttélés szempontjából. Ami az utóbbit illeti, szeretnénk a figyelmet felhívni korunk kétarcúságára, — ha úgy tetszik, — dialektikus vonására. Az „atomkorszak hajnalán” ugyanis olyan korban élünk, amelyre egyaránt jellemzők a pluralisztikus törekvések7 és az emberi egységért, azonosságért vívott, — nevezzük így, — unifiká- ciós mozgalmak. 84
