Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Chenu, Marie-Dominique: A korai keresztény humanizmus
lem — és a füzisz — természet — a keresztény hitnek két olyan alapja lett, amelyben egyaránt megtestesül Isten gondolata, és megközelíthető a szellemi élet szövedékében éppen úgy, mint a természet okságaiban. Szent Tamásnak a lét valósága és megismerhetősége egységébe vetett optimizmusa sokak számára még ma is meglepően új. Az ő meglátásától kezdve vált vitatottá szent Ágoston teológiájának az addigi hatása, amely bár sokkal érzékenyebb az ember elesettségére és az értelem gyengeségeire, de sokkal inkább kiélezi az emberi gondolkodás és élet szükségszerű ráutaltságát az isteni „eszmékre.” — Ezen állandó függőség fenntartása viszont nem csekély kárt okozott a földi dolgok autonómiájának felismerésében. Arisztotelész műveinek olvasásával az újjászületés rendkívüli méreteket öltött. Arisztotelész logikai műve, az Analitika nemcsak tökéletes eszközt nyújtott a gondolkodásnak, de egyben bemutatta a szellemnek azt a követelményét, hogy az érteimi nyilvánvalóság (evidencia) és a következtetés szabályaival feltárhatjuk a dolgok belső „értelmét". Ebből a továbbiakban egyesek már arra is következtettek, hogy a hitet úgy ítéljék meg, mint ami nélkülözi a megismerés nyilvánvalóságát és ezért válik áthatolhatatlanná az értelem számára. A felújított görög filozófiák hatására egyesek olyan sajátos világ- és emberszemléletet adtak, amelyek bizony távolestek a bibliai emberképtől, sőt komoly ellenfelévé váltak. Talán soha nem került ennyire szembe a hivő és a teológus a maga emberi valóságában a tudományos racionalizmussal, — mint ebben az időben, éppen akkor, amikor a technikai fejlődés átvezethette az embert a nehéz mezőgazdasági életformából az urbanizációs (városiasodó) kultúrába. Az új generáció a világiak és a papság körében egyaránt ellene fordult a földi javak megvetését hirdető misztikának, mivel megtapasztalták az evilági javak feletti uralom élvezetét és ésszerűségét. Az arisztotelészi filozófia így belülről építette ki az értelem előjogait. Ezentúl a techné, — a gyakorlati tevékenység — lett az igazság elérésének az útja: a technika eszközei elindították az ember humanizációs hatalmát a kozmosz lelett. így avultak el az „egyetemi viták” is, mint az igazság megismerésének régi eszközei, és kidolgozták a világnak és a tudásnak új, egymásra épülő metafizikáját. Szent Tamás teológiájában helyesen értékelte és ésszerű, egészséges egységbe foglalta az új törekvéseket. Miután önmaga megbizonyosodott a hitnek és értelemnek belső összefüggéséről, azt tanította, hogy az értelemnek joga van a hitről is szólni. És mint ilyen, az értelem a teológiában is saját törvényei szerint beszél. Amikor a hitet értelemszerűen feldolgozza, új tudományt épít fel: a theo-logiát, hit-értést — a szó legmélyebb értelmében. A teológia így kifejezi a hit érteimességét, a hit-tudást, — így fogalmazza ezt meg magának szent Tamás. Hogy az Isten szavát emberi kifejezésekbe és fogalmakba foglalják, ahhoz az ember ezen humanizációs logikájában, — minden tiszteletlenség nélkül, — a transzcendens titkok jelölésére is csak a saját forrásait használhatja fel. Ezen a módon a hit és az értelem aktív, tudatos és szerves együttműködése tudományt alkot, — a tudomány arisztotelészi értelmében. Szent Tamás emberies jellegű teológiája számos tanártársának ellenkezését váltotta ki. Az Ágostont követő Bonaventura tanártársa és barátja szemére veti, hogy az értelem vizét önti az isteni bölcsesség tiszta borába. Amire szent Tamás humorával azt válaszolja, hogy akkor itt is úgy, mint Kánában, majd a víz borrá változik. Az evangéliumi kegyelembe vetett vakmerősége, hite erősítette meg benne az értelem életerejét. Az 1190 és 1260 közötti időszak az „ész korszaka" volt az eszmékben, az irodalomban és a művészetekben és szent Tamás lett ennek a kornak igazi doktora, még inkább prófétája. A „keresztény racionalizmus" felismerte a természet törvényeinek sajátos jellegét, amely lehatolt a kegyelmi életig, mivel egy természeti valósága (füzisz) van; ennek felismert törvényeiből képes a tudomány a saját logoszát — fogalmi rendszerét felépíteni. Szent Tamás gondolkodásmódjával elhárította azt a kísértést, hogy a csodálatos iránti érzékenységünkkel a természet erőit istenítsük, szentnek tartsuk. A természetfeletti világ, amely eddig rávetítette tükörképét a tárgyakra és az emberekre, most elhomályosult az emberi gondolkodásban. Új utakon, a maga profán valóságában fedezték fel a természetet és itt találták meg azokat a vallásos értékeket, amelyek Istenhez vezettek. Az „antik gondolkodáshoz való visszatérés” messze meghaladta az „akadémikus" érdeklődést és olyan széleskörű naturalizmust szült, amely áthatotta a korszellemet, az erkölcsöket és a politikai magatartást. Jean de Meung, az új város mintapolgára például, — aki egyébként szent Tamásnak szomszédja volt Párizsban, a Saint Jacques utcában, — Rózsaregényében a legnyersebb realizmust képviselte a világegyetem megfigyelésében éppenúgy, mint a nemzés jelenségeinek pontos leírásában. A kialakult „lovagi szerelem” bevezetett a kétértelmű csábítások érzéki művészetébe. A római jognak a feltárása pedig éppen alkalmas keretet szolgáltatott az új nemzedékek törekvéseinek, hogy az elavult atyajogi hatalmat 82
