Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: "Mivégre vagyok én a világon?"
részesei vagyunk, a természet pedig a vajúdás kínjait éli át, de sorsunk végérvényes osztályrésze a feltámadás lesz. Jelenti ez a reményben „birtokolt” bizonyosság, amit Móricz Zsig- mond így fogalmaz meg a „Damaszkuszi élmény"-ben: „...valaki teremtette ezt a világot, úgy, ahogy itt van. Isten teremtette, isten az az erő és akarat, melyik létrehívta és tartja ma is... És nem fárad bele, és nem ejti ki kezéből.” Tegyük hozzá: jelenünket, múltunkat, jövőnket, minket sem ejt ki a kezéből. Jézus saját életének tartalmáról így vallott: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött, és hogy elvégezzem művét" (Jn 4,34). Azzal talált rá saját magára, hogy eltávolodva magától teljesen az Atyánál volt. A Fiú csak annyiban Fiú, amennyiben kapcsolata van az Atyával. Az Atya is csak annyiban Atya, amennyiben kapcsolata van a Fiúval. Csak az Atya léte, szeretete adja meg Jézus életének legbensőbb értelmét. Még a kereszten is, mert ha komolyan vesszük Jézus elhagyatottságát és a Fiúra vonatkoztatjuk, akkor utolsó szavaiban: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk 15,34) az Isten kiált az Isten után, az értelmet elfogadó Isten az értelmet adó Isten után. Jézus vállalta értünk a teljes magányt, a vonatkozások nélküli monász életét, hogy az értelmetlenség megtapasztalásában egyszer s mindenkorra megszabadítson minket a bűn értelmetlenségétől. A bűn ugyanis nem más, mint kétségbeesett próbálkozás arra, hogy életünk értelmét saját magunkban alapozzuk meg; hogy magunk alkossuk meg, faragjuk meg belső tartalmát. „Minden kép: — bűn!” — mondja Stiller felesége. Jézus az értelmetlen halált, a pokoljárást is azért vállalta, hogy a legnagyobb értelmetlenségtől, a haláltól is megszabadítson minket. De még az értelmetlenségnek ebben a sűrű poklában sem szűnik meg az Atya után kiáltani. Az a tudat, hogy az Atyánál van, reményt kelt benne, hogy szenvedésének értelme van. Jézus életének értelmét az újszövetségi iratok nemcsak azzal adják vissza, hogy Jézus az „Atyáért" van, hanem azzal is, hogy „értünk" van. A kettő széttéphetetlenül egy, mert Jézus igehirdetésében az isten- és felebarátszeretet is szétválaszthatatlanul egy. Sőt, azért tudott maradéktalanul, minden emberi korláton túljutva értünk élni, meghalni és feltámadni, mert teljesen, fenntartás nélkül az Atyáért volt. Ha Jézus életének a tartalma, lényege a „pro” prepozícióval, az ,,-ért" vonatkozást kifejező toldalékkal fejezhető ki, akkor az emberi élet értelme sem kereshető a /co-egzisztenciában, a békés, langyos mások mellett élésben, hanem a radikális pro-egzisztenciában. „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt" (Mt 16,25). De kielégít-e minket ez a felelet? Csillapítja-e boldogság, védettség, öröm utáni vágyunkat az a vállalkozás, hogy mások számára ,,ott" legyünk, ugyanazzal a lelkülettel, amely Krisztus Jézusban volt (vö. Fii 2,5), és erőinket felemésztve szolgáljuk őket? Maradéktalanul nem. De Jézus erőterében lehet megoldatlan kérdésekkel is élni. Gondoljunk arra, hogy Jézus is életének legrejtettebb értelmét csak Húsvét hajnalán fedezte fel. Akkor kapta meg a végérvényes feleletet arra a kérdésére, amelyet az Olajfák hegyén tett fel Istenének. Ezek a gondolatok semmiképpen sem „istenbizonyítások”. Csak arról van szó, hogy az életének értelmét kereső ember számára Isten Jézus Krisztus életében, halálában feltámadásában újra és újra lelkínáli'a az élet értelmes lehetőségét. Azt az életet, amelyet az ember saját erejéből sohasem tudna megteremteni, hanem csak felfedezheti, elfogadhatja. Valahogy úgy, mint Gelsomina az „Országúton”, amikor azon töpreng, hogy kitartson-e Zampano mellett, vagy elhagyja-e őt. És egyszer csak hirtelen megvilágosodik a megtalált igaz- ság, mondjuk ki: a kegyelem erejében most már egész lényével tudja, hol a helye és mi a válasz kérdésére. „Gelsomina: Egyszer ezt mondtam magamban: most fogom a gyufát és felgyújtom. Fel én. Amíg ő vezet bent, felgyújtom az egész mindenséget, a matracot, a takarót, mindent. Eléggé kiszáradt már a kocsi. Majd akkor megtanulja. Mondhattam volna, hogy én ezzel az alakkal nem megyek sehová, de nem mondtam. Adott értem tízezer lírát, hát ledolgozom. Erre ő verni kezd! Hát illik ez? Majd én megmondom neki. De hiába. Micsoda dolog ez. Szépen vagyunk. Majd én mérget teszek a levesbe, ne félj! — mondtam magamban. Vagy fogom a gyufát és felgyújtom az egész vacak kocsiját. Az is lehet, hogy elemésztem magamat. Hát élet ez? Hát illik ez? Az ember megöregszik, ki tudja, hol éri a halál, hogyan éri, mi lesz az úton. Ha velük megyek, egyre meg; ha visszatérek Zampanohoz, az is egykutya. Mivégre vagyok én a világon, kérdeztem magamban ... És most a felfedezés örömével, hirtelen hátra feszíti magát, és azon guggoltában ugrik egyet...” 79
