Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Chenu, Marie-Dominique: A korai keresztény humanizmus
Marie-Dominique Chenu A KORAI KERESZTÉNY HUMANIZMUS A neves dominikánus professzor, a világszerte ismert „Chenu atya" nyolcvan éves. Sajátos hivatásának vallja, hogy Isten népének és a modern világnak szellemi apostola legyen. Már korán felismeri a keresztény gondolkodás és élet fejlődését és a történeti dialektika módszerével egészen új összefüggésekben tárja lel. Lapunknak kedves szavak kíséretében küldött írásában a középkori keresztény humanizmust gazdasági-társadalmi hátterével mutatja be. A humanizmus elsődlegesen a XII. század keresztény jelensége és ebben a felfogásban, — főleg szent Tamás művében — a teológia már akkor antropológiai hangsúlyt kapott. Ez a jellege évszázadokig hamu alatt izzott, míg végül az utóbbi évszázadok és a zsinat utáni kor humanizmusának alapvető bázisa lett. Negyven éve annak, hogy először szóltak a korai keresztény humanizmusról, amely szent Tamás korában érte el csúcsát, és csak közel két évszázada lett a humanizmus egy olyan filozófia és világszemlélet történeti kategóriájává, amelyet szívesen szembeállítanak az úgynevezett „skolasztikával". Ezzel a humanizmus szó eredetét és történetét is egyenirányí- tották.1 Felállítottak egy klisét a nyugati gondolkodásnak ezen szakaszáról, amit aztán minden tankönyvbe és kézikönyvbe átvettek: „a középkor egyenlő a skolasztikával, — a reneszánsz egyenlő a humanizmussal”. Ha felismerjük ezeknek a fogalmaknak a szerepét és korszakalkotó jellegét a civilizáció történetében, ez arra indíthat bennünket, hogy megvizsgáljuk mindazokat az okokat, következményeket és bizonyos korlátokat is, amelyek úgy beivódtak az emberi gondolkodás tudatalatti rétegébe, hogy csak „sötét középkorról", „merev skolasztikáról” tudnak beszélni. Ezért szükséges az újabb kutatások fényében újra átgondolni ezeket az egyoldalú értelmezéseket. A humanizmus az irodalmi megújulás elemzéséből született, és a firenzei quattrocentótól kezdve egészen Erazmus művéig, az „őrültség dicséreté”-ig (1511) és Rabelais Gargan- tua-jáig (1534) meghatározta a történetfilozófiát és a későbbi nemzedékek öröksége lett.2 Az a filozófia, amely a XV. és XVI. század újdonságait felismerte, először főleg az esztétika és az irodalom területén vált jelentőssé. Amikor azonban rendszerré alakult, leértékelte a „középkort”. Ezzel megszakította a kultúra folytonosságát, hosszú sötét periódusnak jellemezve a középkort az ókor és a reneszánsz között. A történettudományok segítségével, amelyek az elmúlt negyven évben tárgyukban, módszerükben és tudásban oly nagyot fejlődtek, — ma már hitelesen felállíthatjuk a Vili. és XV. század közötti kultúra és civilizáció tárgyi elemzését. A romantikusok is résztvettek ebben a felfedezésben, amelynek leghatásosabb képe és kifejezője a gótikus katedrálisok és a nagy skolasztikus szummák felépítésének szemléletes összehasonlítása. A társadalomtudományi módszer alkalmazása a történelemben egészen határozottan helyreállította a nyugati középkor hat századának helyes értelmezését, feltárta azt a kort, amelynek a szerzetesi iskolák után az egyetemek voltak a legmagasabb kulturális intézményei. A skolasztika ismét rátalált a helyes értelmére: a „schota"-szabályaiban felismerték helyét és módszereit. A skolasztika pejoratív értelmezése, amit még ma is szívesen általánosítanak, nem lett más, mint szánalmas karikatúrája egy régi, de valóságos nagyságnak. A felállított új szkéma mindinkább hasznos lett, mert világosan jellemezte, hogy az európai civilizáció miként bontakozott ki a reneszánsz segítségével.3 Ez a reneszánsz kor három szakaszban valósult meg: a IX. századi karoling korszakban, a XII—XIII. század reneszánszában és végül a „klasszikus” reneszánszban, amely először Itáliában tűnt fel, majd szétterjedt egész Európában. Rendkívül érdekes, hogy minden szakaszát „újnak" nevezték az egymást követő generációk: — olyan fokban, ahogy mindjobban önmaguk tudatára ébredtek. A XII. és XIII. századok nyíltan és világosan kifejezték ennek a felfedezésnek szenzációját, nemcsak elméleti területen: a nyelvtanban, a filozófiában, majd később a természettudományokban, — hanem a művészeti és irodalmi alkotásokban is és főként a hitnek új, evangéliumi szemléletében. A társadalmi-kulturális szövegekből és eseményekből vett technikai és emberi (humanisztikus) ismertetőjegyek egyaránt világosan megkülönböztetik az első feudális korszakot sajátos kolostori kultúrájával: a másodikat, mint a városok és testületek emancipációs szakaszát a maguk racionalizmusával és naturalizmusával, ahol már az új kolduló rendek is megjelennek. Ilyen értelemben akár két középkorról is beszélhetünk. Hogyha kellő szociológiai hozzáértéssel belemerülünk a korabeli szövegekbe, a „skolasztika" nagy rendszerei olyan egységesen és olyan ésszerű fényben tűnnek fel előttünk, mint az egyidejűleg felépült nagyszerű városi katedrálisok. 80
