Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: "Mivégre vagyok én a világon?"
darabig így marad. A Bolond meg csak nézi. Nem neveti ki, de nem is szól a lányhoz. Aztán leül mellé a földre. A nagy csöndet Gelsomina alig hallható dünnyögése töri meg: Gelsomina: Mivégre vágyókén a világon? A Bolond erre se válaszol. Csönd van.” A Pascal „miért”-jeiben és Gelsomina kérdésében felszínre hozott emberi tapasztalat a Biblia légkörétől sem idegen. A Prédikátor szinte a sztoikusok hűvös szenvedélytelenségével összegzi életbölcsességét. „Mi haszna az embernek minden fáradozásából, amit magára vállal a nap alatt? Az egyik nemzedék megy, a másik jön, de a föld örökké megmarad. A nap fölkel és a nap lenyugszik, a helyére siet, s ott újra fölkel. A szél dél felé fúj, északra fordul: körbejár, megfordul, visszatér, — így ismétli járását a szél. Minden folyó a tengerbe ömlik, s a tenger mégsem telik meg; a folyók egyre folytatják útjukat. Minden fáraszt. Nem mondhatja senki, hogy a szeme eleget látott, vagy hogy füle eleget hallott. Én a prédikátor, Izrael királya voltam Jeruzsálemben. Föltettem magamban, hogy bölcsességemben mindent megvizsgálok és kikutatok, ami a nap alatt történik. Ilyen hálátlan feladatot bízott Isten az emberek fiaira, hogy vesződjenek vele. Láttam mindent, ami csak végbemegy a nap alatt és kiderült: minden csak hiábavalóság és szélkergetés. Ami görbe, nem válhat egyenessé, ami nincs, azt nem lehet számbavenni. így szóltam magamban: Sok bölcsességre szert tettem és mind felülmúltam, aki előttem Jeruzsálem fölött uralkodott. Sok bölcsességet és tudományt latra vetettem. Gondosan tanulmányoztam a bölcsességet és a tudást, az esztelenséget és a balgaságot. S meggyőződtem róla, hogy ez is csak szélkergetés. Valóban: sok bölcsességgel sok bosszúság jár együtt, és aki gyarapítja a tudást, a gyötrelmet is fokozza" (Préd 1,3—8; 12—18). A különböző idézetek jól megvilágítják, hogy minden embert izgató kérdésről van szó, mégha más-más megfogalmazásban hangzik is el. Arra szeretne az ember feleletet kapni, hogy a viszonylagosnak megélt életnek van-e végső megnyugtató alapja, és ha van, akkor mi az? Örkény Istvánnak az „Élet értelmé”-ről írt kis novellájából megérezhetjük, hogy ennek az általános emberi kérdésnek nem csupán az ész a forrásvidéke. „Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csák a madzag tenné? Nem a madzag teszi. A madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. — Hát akkor mi?” A kérdésben az észen kívül hangot kap a Pascal-i értelemben vett szív is. Jelzések érkeznek az ész határán kívül eső tartományból, amelynek vágyai pusztán a rációval már nem csendesíthetők le. Vagyis itt az egész ember kérdez, akit titoknak, rejtélynek élünk meg magunkban. Innen érthető az a tapasztalatunk, hogy minél inkább megpróbáljuk egész életünket megragadni, annál inkább kicsúszik saját kezünkből. Életünk valóban „olyan, mint a tengeri homok, kifut az ujjaink közül, ha kézbe vesszük, hogy megnézzük" (Szent-Györgyi Albert). Mivel tehát az egész ember kérdez, az egész ember várakozik a feleletre. így amikor életünkkel kapcsolatban értelemről beszélünk, akkor nem csupán a racionális bizonyításokkal dolgozó ész tevékenységére gondolunk, hanem azokra a megsejtésekre, „illuminációk”- ra is (Szent Ágoston szóhasználatában értve), amelyek segítségével felfedezhetjük kapcsolataink, életünk fonálrendszerének célját és tartalmát. A jövőből bontható ki a jelen értelme A céllal mindig a jövőt társítjuk. És joggal tesszük, mert még egyiket sem birtokoljuk, de már jelen van mindkettő életünkben. így az a kérdésünk, hogy „mi az életünk célja?” egybeesik a másikkal, amely így hangzik: „mi az életünk jövője?" Plessner írja: „vagyunk, de nem birtokoljuk önmagunkat". „Vagyunk" — megéljük magunkat a múlt és jövő találkozásában. Sőt mihelyt megéltük, máris a múlté. A kör érintőjéhez hasonlóan csupán „egy pontban" birtokoljuk a jelent és mihelyt eltávolodunk tőle, visszafordíthatatlanul a múlté lesz. Még messzebb vagyunk attól, hogy a jövőt birtokoljuk, akár csak úgy is, mint jelent. Mégsem az 76
