Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: "Mivégre vagyok én a világon?"
ismert múlt, hanem a teljesen ismeretlen jövő élteti az embert. Hamar meggyőződhetünk erről, ha mindennapjaink tapasztalatára gondolunk. Ezt a gyökeres jövőre irányulásunkat találóan fejezi ki Bloch gondolata: „inkább csak leszünk”. A múltba feledkezés, csak a jelennek való élés végsősoron annyira idegen az embertől, hogy ha meg tudnánk fosztani jövőjétől, életétől fosztanánk meg. Ha az ember ennyire ráfeszül a jövőre, akkor életének értelmét is csak a jövőből bonthatjuk ki. A jövőből vesszük azt az erőt, amelyre pillanatnyilag szükségünk van. Sőt a jelen kudarcainak, sikertelenségeinek elviseléséhez is a jövő adja azt a felhajtó erőt, amely életünk ilyen „légüres” szakaszaiban fenntart minket. A maga kiszámíthatatlan tényezőivel azonban újra csak a titok erejével hat ránk. Borúsabb pillanatainkban úgy tekintünk ebbe a világba, mintha a sztoikusok Végzetének, vagy a véletlenek játékának volnánk kiszolgáltatva. Megérezzük, hogy éppen azt a jövőt, amely értelmessé teheti jelenünket, nincs módunkban megteremteni, megtervezni. Nem írhatjuk meg életünk szövegkönyvét, amelynek utasításai szerint pereghetne életünk. A következő hasonlat mindezt talán jobban érzékelteti. Ha életünket egy hegyre kapaszkodó erdőhöz hasonlítjuk, akkor születésünktől arra vállalkoztunk, hogy áthatoljunk rajta. Ez az út nem könnyű. Fától fáig kell haladnunk. A hegy lábánál, ahol még viszonylag sűrűbb az erdő, könnyebben haladunk és még nem gondolunk az erdő túlsó szélére. Az egyik fától a másik fáig megtett utat az teszi értelmessé, hogy egy „fával” előbbre jutottunk. Életünkben minden bevett pont értelmessé teszi addigi erőfeszítéseinket, kapaszkodásainkat. Ha például egy diák sikeres egyetemi felvételi vizsgát tesz, akkor az egyetemre való bejutása értelmessé teszi azt a munkát, amellyel felkészült. Vagy, ha valaki házat akar építeni, akkor éppen a jövőben megépítendő ház teszi értelmessé takarékosságát, különben takarékossága értelmetlen. Tovább folytatva a hasonlatot: hegyremenet egyre ritkulnak a fák. A kérdés az lesz: mi vár ránk, amikor az erdő szélén, bevesszük az utolsó fát, a halált. Sűrű köd fogad minket, amelyben a teljes kilátástalanság, a semmi lesz osztályrészünk? Mintha ezt sejtené Illyés Gyula egyik versében: A növő űr-börtönként vesz körül. Vakulok, fázom. Szűkül s hűvösül, egykor ily lélek-tágitó magányom..." (Barátom halálára). Ha a halálunkban az értelmetlen semmivel találkozunk, akkor Sarfre-nak van igaza, aki ebből merészen levonta a következtetést, hogy maga az élet is abszurd. Hiszen az értelmetlen jövő csak értelmetlenséggel tudja áthatni a születésünktől a halálunkig megtett utat. Sokan vannak a világunkban, akik tiszteletreméltó emberi becsülettel akként próbálják a halál és az élet abszurditását feloldani és így értelmessé tenni az életet, hogy az emberi haladás és fejlődés szolgálatában kifejtett erőfeszítéseik értelmét az utánuk következő nemzedékek emberhez méltóbb életében látják. A tudós, a művész, a tanár, a munkás, a szülő „továbbél”, ki-ki a maga alkotásában, tudományában, művészetében, diákjaiban, munkájában, gyermekeiben. Ez a halál utáni fennmaradás valóban igaz, de mond-e valamit annak, akinek magára maradva kell szembenéznie a halállal? Továbbá: mi a biztosítéka annak, hogy szolgálataink valóban beépülnek az utánunk következő nemzedékekbe? Mi kelti fel bennünk azt a reményt, hogy halálunkkal nem Dürrenmatt sötét alagútjába rohanó vonatjára széliünk fel? Ezekkel a kérdésekkel saját életünk értelmének kérdése kiszélesedik, és az egész emberiség, az emberi történelem értelmének kérdését érintjük. Pár szót erről is. Általános emberi tapasztalatunk azt mutatja, hogy történelmünk nemcsak fejlődéstörténet, hanem szenvedéstörténet is. Minél nagyobb lesz a civilizáció és a technika, annál nagyobb lesz az árnyéka is. Ezt a megnövekedett árnyékot egyedül csak az ember megnövekedett felelőssége tudná eloszlatni. Ha a történelmi ember nem fog gyökeresen megváltozni, akkor a jövőtől sem várható több, mint a múlttól. Ha az ember továbbra is olyan marad, mint amilyen a múltban volt, és amilyen a jelenben; fényt és árnyékot, bűnt és kegyelmet magában egyesítő lénynek, — akkor ez a kettősség a jövőben is elkíséri. Az igazságtalansággal szemben hatalommal lép fel. Az új hatalom viszont már méhében hordja az újabb igazságtalanság lehetőségét. Fájdalmas érzés, hogy múltunk szövevényéből nem tudjuk magunkat kiszakítani; nincs meg az erőnk, amellyel átléphetnénk saját árnyékunkat. „Hitler bennünk van. A sötétben, szakadékainkban ő az úr. .. Az a benyomásom, hogy Hitler örökre megmarad bennünk, amíg csak élünk”, — írja Déry Tibor, Ha ebből az ördögi körből nem tudunk kitörni, akkor talán nyugodjunk bele, hogy a gonoszságé, a rosszé lesz az utolsó szó? De akkor újra csak az a kérdés: ezért érdemes-e élni? Ha nem akarunk radikálisan kételkedni a történelem értelmében, vagyis ha továbbra is kitartunk értelmessége mellett, akkor egy minőségileg egészen újnak a távlatai nyílnak meg előttünk, amely ebből a történelemből nem vezethető le, kívül esik azon, amit eszünkkel, tudományunkkal, prognózisainkkal megterveztünk. Ezt az abszolút új jövőt megalkotni nem tudjuk, csak elfogadhatjuk a reményben. 77
