Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sulyok Elemér: "Mivégre vagyok én a világon?"
TANULMÁNYOK Sulyok Elemér „MIVÉGRE VAGYOK ÉN A VILÁGON?” „ Ha látom, hogy elmerül az én kis életem a múlt és a jövő végtelenségében, hogy milyen kis teret töltök be a végtelen, beláthatatlan térben, mely nem ismer engem, és amelyet én sem ismerek, megrettenek és elcsodálkozom, hogy miért vagyok itt és nem másutt, hiszen semmi ok sincs rá, hogy itt legyek és nem másutt, hogy most éljek és ne máskor. Ki tett ide? Kinek a parancsára, kinek az akaratából kerültem éppen ide, éppen most? ... Miért szorul korlátok közé a tudásom? a testem? miért élek száz évig, miért nem ezer évig? Miért döntött így a természet, miért választotta ezt a számot a végtelen számsorból, mikor semmi oka sem volt, hogy az egyiket válassza és nem a másikat, hiszen semmivel sem szebb az egyik a másiknál." Vannak az életnek kitüntetett pontjai. Nem szükséges azonban határesetekre gondolnunk, mint pl. házasság, születés, szenvedés, halál. Elég olyan eseményekre is, amelyek a maguk kifürkészhetetlenségével, megjósolhatatlanságával egyszercsak életünk részévé, múltjává válnak. Ezek a bennünk letisztulásra váró tapasztalatok ki-kizökkentenek hétköznapjaink medréből és megsejtetnek velünk valamit Pascal fenti töprengéseiből. Amit eddig természetesnek vettünk, és amiben eddig otthonos közvetlenséggel mozogtunk, az kérdésessé válik. Családunk, környezetünk, Egyházunk „játékszabályai”, amelyeket eddig szinte a játékos szenvedélyével magunkra vállaltunk, azok most mind egy „miért?” kérdésbe torkollnak. Hogyan kerültem a játékmezőnyre? Miért éppen itt és most? És egyáltalán van-e értelme a küszködésnek? De nemcsak az élet csomópontjai késztetik az embert arra, hogy feltegye a Katekizmusból jól ismert kérdést: Mivégre vagyunk a világon? Ott húzódik ez a kérdés a szürke hétköznapokba feledkezett életünkben is. Hiszen minden nap azzal a sokszor meg nem fogalmazott szándékkal kelünk fel, hogy értelmessé tegyük munkánkat, fáradozásainkat, értelmesen kihasználjuk az időt. Azon szorgoskodunk, hogy munkával, pihenéssel öltögetett szőttesünknek, ha majd egyszer ki kell adnunk a kezünkből, végül is formás, értelmes mintája legyen. Életünk szövögetése közben akkor bukkan elő újra az élet értelmének kérdése, amikor észrevett hibáink megtorpanásra késztetnek, amikor zsákutcába kerülünk, és fel kell fejteni szőttesünk egy-egy részét. A sikerek és örömök mellett, ha becsületesek vagyunk, észre kell vennünk munkánk sikertelenségét, magunk hasznavehetetlenségét is. Nap mint nap megtapasztaljuk a személyes kapcsolatok melegét, ez igaz, de a törékenységét is. Életünk fonákságait átélve újra csak elevenünkbe vág a kérdés, amelyet Gelsomina, Fellini „Országúton" c. filmjében így tesz fel: „A Bolond a levegőbe dobja a pénzt, elkapja, zsebre dugja és megkérdi: Bolond: Aztán főzni tudsz-e? Gelsomina: Én? Bolond: Azt kérdeztem, tudsz-e főzni? Gelsomina (lesújtva): Hogy én? Nem tudok. Bolond: Hát akkor mit tudsz? Énekelni? Zenélni? Gelsomina (egyre nagyobb zavarban): Én? Hát egy kicsit... Bolond: Vagy szerelmeskedni szeretsz? Fura egy jószág vagy te. Gelsominát végleg elkeserítette ez a kérdezősködés. Konokul hallgat. A Bolond meg csak nézi. Bolond: Ami azt illeti, elég csúnya vagy. Gelsomina most már könnyben úszó szemmel néz a Bolondra, de az ügyet se vet rá, közömbös hangon mondja a magáét: Bolond: Na jössz vagy maradsz? Gelsomina nem felel; ha akarna, se tudna felelni, annyira megdöbbentette saját hasznavehetetlenségének tudata. Guggoló helyzetben a földre kuporodik, háttal a járműnek. Egy 75
