Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 2. szám
ma is élnek közöttünk valóban „humánus" keresztények, akik az ember szolgálatára vállalkoztak, az emberért élnek, szenvednek és halnak meg, — hogy tanúságot tegyenek Arról, akinek „jósága és emberszeretete" Krisztusban érkezett el világunkba. Az evangéliumok keresztény üzenete: az Isten „humanizmusa". Minden idők keresztényeinek súlyos feladata, hogy ezt az üzenetet saját koruk szemléletében tegyék érthetővé és vonzóvá, hozzák valódi emberközelbe. Karl Rahner figyelmeztet, hogy az „ember lényege az Istenre irányult transzcendenciája". Ez azt jelenti hogy az ember megértéséhez hozzátartozik az Isten keresése, az Isten felé való fordulás is. Ebben a szemléletben humanizmusunk és antropológiánk nem választható el a teológiától. Istenről szólunk, de az Istenről szóló beszédünk épp emberi viszonylatainkból érthető meg. Az alap és háttér számunkra ugyanis a hitben elfogadott valóság: Isten történeti megtestesülése az ember-jézus személyében. A hivő keresztény gondolatai és életútja: emberi gondolatok és életút, — Jézus útja, és éppen ezért az Isten felé mutató, vezető út. Miért legyen az ember keresztény? — A válasz: hogy igazán ember legyen! Mit jelent ez? Nem lehet kereszténynek lenni az ember- mivolt kárára. De fordítva is áll: nem lehet embernek lenni a keresztény mivolt kárára. Nincs kereszténység az ember-mivolt mellett, fölött vagy alatt: a keresztény ember nem lehet hasadt ember. A kereszténység tehát az ember-mivolt- nak nem felépítménye, és nem is alapja, hanem — a szó legjobb értelmében — megőrizve, tagadva és túlszárnyalva „felemelése” az emberinek. Kereszténynek lenni tehát a többi humanizmus „felemelését” jelenti: igenli azokat, amennyiben igent mondanak az emberire; tagadja azokat, amennyiben tagadják a keresztényit, Krisztust magát; túlszárnyalja őket, amennyiben a kereszténység a nagyon is emberit minden hiányosságával teljesen magába tudja vonni. A keresztények nem kevésbé humanisták a többi humanistánál. Azonban az emberit, az igazán emberit, a humánust, az embert és Istenét, a humanitást, szabadságot, igazságosságot, az életet, szeretetet, békét, mindennek az értelmét Jézustól kiindulva nézik. Számukra Ö a konkrét mérvadó, — Krisztus. Tőle kiindulva úgy vélik, nem képviselhetnek bármiféle humanizmust, olyant, amely egyszerűen igent mond mindenre, ami igaz, jó, szép és emberi. Nem, hanem csakis olyant, amely valóban radikális, le tudja győzni mindazt, ami igaztalan, nem jó, nem szép és embertelen; amely megoldást talál nemcsak mindarra, ami pozitív, hanem arra is — és itt dől el, mennyit ér egy humanizmus, — ami negatív; megoldást talál a szenvedésre, bűnre, halálra, értelmetlenségre. Őrá, a Megfeszítettre és Élőre tekintve tud az ember ma is nemcsak cselekedni, hanem szenvedni is, nemcsak élni, hanem meghalni is. És ott is értelem ragyog fel számára, ahol a tiszta értelemnek vissza kell vonulnia; az értelmetlen szükségben és bűnben is, mert tudja, hogy ott is, a pozitív és a negatív jelenségek között, az Isten tartja őt. A Jézus Krisztusban való hit így ajándékoz békét számára az Istennel és önmagával, de nem megy el a világ problémái mellett sem. Igazán emberivé teszi az embert, mert embertárssá teszi, nyitottá a végsőkig a másik ember felé, akinek éppen őrá van szüksége: az „embertársra". Miért is legyen az ember keresztény? — Megértjük, ha tömören összefoglaljuk a vá laszt: Jézus Krisztus követésében a mai világban igazán emberként élhet, cselekedhet, szenvedhet és halhat meg az ember: jó és rossz sorsban, életben és halálban az Isten kezében és az emberek javára. Hans Küng: Christ-sein c. legújabb könyvéből. 74
