Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - A papságban szolgálók mindennapi élete
re, imaéletre. Korunk technokrata szemlélete szerint a munka, a jócselekedetek, a tettek fontosabbak, mint az imádság. Igaz, Jézus a farizeusi vallásosságnál nagyobbra becsülte az irgalmasság tetteit; viszont őmaga nemcsak jót tett, hanem imádkozott is és megtanította apostolait helyesen imádkozni. Amint helytelen az az irányzat, amely minden problémát csak az imával akar megoldani, mint az ilyen felhívás; Imádkozzunk a világ éhezőiért! — holott az éhezőknek „ételt kell adni”, — éppúgy egyoldalú túlzás lenne teljesen elhanyagolni az imát. Legyen a pap az imádság embere, éljen Istennel szoros és bensőséges összeköttetésben. Ennek az Isten-kapcsolatnak egyik legfontosabb eszköze: az ima. Csak az ima segítségével közvetíthet a pap Isten és ember között, csak így lehet Istent és embereket összekötő hídverő (pontifex), híd, amely egyik pillérével benne gyökerezik az isteni valóságban, a másikkal viszont az emberi valóságra támaszkodik. Ima nélkül nincs lelki élet, lelki élet nélkül viszont a pap messze elsodródik Istentől és hivatásától, élete értelmétől és boldogságától. Csak úgy emelhet Isten felé embereket, ha nagyon erősen belekapaszkodik az ima kitárt karjaival az Istenbe, csak úgy vonzhat embereket Őhozzá, ha teljesen áthatja őt az Isten szeretetének mágneses ereje, csak így lehet Isten alkalmas élő eszköze, ha eleven benne Istennek az elveszetteket kereső, az élet feláldozására is kész jópásztori szeretete. Mindez lehetetlen imádság nélkül, mert csak abban fejlődik ki öntudatossá Isten és ember közt közvetítő szerepünk. Az imádságos lelkiség kell, hogy megnyilvánuljon a szertartások végzése közben is. Papi működésem elején egyik vasárnap délelőtt két misét mondtam, prédikáltam, másik kettőn gyóntattam és már nagyon fáradt voltam, amikor még keresztelni hívtak. Bizony a szertartások szövegét monoton hangon és fáradtan mondtam el. Utána figyelmeztetett is a plébánosom: „Nézd, fiam, lehet, hogy te papi életed folyamán sok száz, sőt ezer gyereket keresztelsz, kívánom is, hogy úgy legyen! De az a szülő, vagy keresztszülő, aki a gyermeket elhozta megkereszteltetni, lehet, hogy egész életében csak egyszer vesz részt keresztelésen. Számára ez egy életre szóló élmény és benne csak ez marad meg: ,na ez a pap is jól ledarálta a szöveget. Látszott rajta, hogy igencsak únja az egészet’." — Ezt a figyelmeztetést egész életemre megjegyeztem magamnak. A szentmiséken, főleg most a szembemisézések idején, a keresztelése- ■ ken, temetéseken, esküvőkön és egyéb egyházi szertartások alkalmával nem is gondoljuk, hogy mennyire figyelik az emberek, hogyan végzi a pap a szertartást, hogyan mondja a szöveget. Látni akarják ebben is a pap bensőséges hitét, hivatása tanúságát. Ezért nagyon visszatetsző lehet, ha únott arccal, figyelmetlenül monoton hangon csak ledaráljuk az előírt szöveget. Vigyünk bele szavainkba és mozdulatainkba egy kis melegséget, egy kis személyes sze- retetet, a helyzethez illő együttérzést. Tudjunk örülni az örvendőkkel és sírni a sírókkal! Egyházi szertartásaink jelen formái általában szépek, jók, de még életszerűbbekké, emlékezetesebbekké tehetjük személyes odaadásunkkal. Az egyházi funkciókban magát az Egyházat, magát Jézus Krisztust képviseljük és a Szentlélek kegyelmi közvetítői vagyunk. Legyünk egyéniségek! Az egyéniség kibontakozásának a főeszköze: a szeretet, ami papi életünk fontos tényezője. Nincs más fegyverünk és eszközünk, csak az Isten kegyelme és Igéje, és az Ö szeretete, amelyet állandóan árasztanunk és sugároznunk kell önmagunkból. Akkor leszünk jó papok, ha nagyon szeretjük az Istent és nagyon szeretjük az embereket. Legfontosabb tényezője papi életünknek, hogy legyünk az isteni szeretet emberei, és minden tettünkbe vigyünk sze- retetet: az irodai munkába is, a hívekkel folytatott beszélgetésekbe is. Mindenkihez az örök Főpásztornak, Krisztusnak szerete- tével kell közelednünk. „Életünket adni a juhokért”, — ez az elv a gyakorlatban sokszor csak annyit jelent: legyünk nagyobb türelemmel, több belátással és megértéssel az emberek iránt, merjük feláldozni időnket, kényelmünket, felborítani eltervezett programunkat és ne sajnáljuk az emberektől mosolyunkat, közvetlen szavainkat, — egy kis többlet-munkát, egy kis többletfáradságot. A krisztusi szeretetet csak akkor sugározzuk az emberek felé igazán, ha felszítjuk ennek a szeretetnek: a hivatásnak a kegyelmét magunkban. Merjünk egyéniségek lenni! Mint fiatal papnak egy prédikáció után az egyik hivő tanácsolta, hogy ne utánozzak senkit, bár mindenkitől lehet valamit tanulni, de valójában adjam önmagamat! A kereszténységet mindenki egyéni módon éli meg és éli át. Nem arról van szó, hogy különleges, szélsőséges tanokat hirdessek, hanem hogy úgy hirdessem Krisztust és az Ő tanítását, ahogy azt én megélem, úgy tanúsítsam kegyelmét, ahogy engem megszentel. Meglátásaimat merjem másoknak továbbadni. Ide is vonatkozik Jézus mondása: „Nem azért gyújtják meg a lámpát, hogy véka 68
