Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - FIGYELŐ - Czike Imre: A krisztusi törvényekkel rendezett házasság és élet
pozitív előmozdítója az életnek. Továbbá tisztességes legyen a törvény, nem szabad azt felhasználni burkolt célok elérésére, például nyerészkedésre, mintegy leplezett adószedésre, indokolatlan bírságokra, felmentésekre. A törvény lényege, hogy igazságosság sokrétű módján mindenkinek a javát szolgálja s végül a törvény legyen lehetséges, tehát csak az emberileg és helyzetileg lehetséges megtételére kötelezhet. (Ad impossi- bilia nemo tenetur — lehetetlenre senki sem kötelezhető.) A krisztusi házasságot rendező mai törvényeink alapvonásait az 1918. május 19-én hatályba lépett Codex Iuris Canonici-nek nevezett egyházi törvénykönyv tartalmazza. (XV. Benedek pápa „Providentissima" kezdetű konstituciója hirdette ki 1917. május 29-én). Ez ma már sok tekintetben reformálásra szorul, amint erre Alexander Dordett egyházjogi professzor, a Bécsi Érseki Szentszék elnöke rámutatott 1973-ban Budapesten tartott előadásában (Grundsätze einer Reform des kirchlichen Eherechts). Elgondolása nyomán vázolnám fel főbb vonásokban, hogy miben lenne szükség sürgős reformra egyrészt a krisztusi házasság létrejöttét szabályozó törvények terén, másrészt az érvénytelenül kötött (semmis) házasságok perrendszerű kivizsgálásában. A házpsságok létrejöttét vizsgálva első kérdésünk az, hogy egyáltalán szükség van-e a házasság kettős rendezésére? Ez annyit jelent, hogy a polgári házasság megkötése után egyáltalán szükséges-e külön „egyházi házasságot” kötni? Senki se értsen félre, nem „az új pogányság hirdetése”, hanem az itt a kérdés, hogy amikor a keresztény ember házasságot köt, milyen módon tegye házasságát egyházi közösségének közreműködésével a krisztusi élet bőségesebb forrásává. Alapvető mindig a „jogtakarékosság elve”, amely szerint a törvényeket nem szabad kellő ok nélkül szaporítani. Ezért nem látszik célszerűnek, hogy „kétféle házasságra" legyen a keresztény ember kötelezve. A házasságkötési szándék kinyilvánítása a keresztény házasságban is, elvileg bármilyen külsőleg ellenőrizhető és bizonyítható módon megtörténhet. Nincs akadálya elvileg annak sem, hogy a polgári törvény által előírt formát szentségkiszolgáltatási szándékkal egybekötve krisztusi házasságnak tekintse az egyházi tekintély —, hiszen maguk a házasulandók a szentség kiszolgáltatói! Ezt követhetné az egyház közösségében — legmegfelelőbben az eukarisztikus áldozat keretében - elnyert áldás. Ez a forma, — jóllehet rendkívüli módozatként, — szerepel a legújabb hózasságjogi rendelkezésben is. VI. Pál pápa 1970. március 31-én kiadott „Matrimonia mixta” kezdetű motu propriojának IX. pontja rendelkezik a vegyesvallású házasságok egyes rendkívüli eseteiben. A Magyar Püspöki Karnak 1971. június 6-án ennek nyomán kelt rendelkezése így szól: „Ha esetleg a házasulandók között egészen súlyos nehézség merülne fel az ellen, hogy a kánoni formát megtartsák, akkor a plébános, az indokok ismertetésével az ügyet terjessze fel az ordináriushoz, aki rendkívüli esetekben felmentést adhat a kánoni forma alól, de a házasságkötéshez valamilyen vallásos szertartás is járuljon". A jogfejlődés irányát jelenthetné tehát ez a — jelen pillanatban — rendkívüli esetekre vonatkozó rendelkezés. A polgári és egyházi, tehát a kettős házasságkötés számos visszásság forrása lehet, — amint arra Dordett professzor rámutatott, így például nem egy esetben előfordult, hogy kánoni szempontból szabad állapotúnak tekintendő és így újabb házasságot köthet egyházilag olyan személy, aki már előző polgári házasságban (talán házasságaiban) megszegte a hűséget, az adott szavát és súlyos felelőtlenséget tanúsított házastár- sa(i) és gyermekei iránt. Másik probléma a házassági akadályok alól történő felmentések kérdése. Amióta az egyházi törvény az állami előírásoktól függetlenül — néha azoktól eltérően, — házassági akadályokat határozott meg, azóta a törvények alól egyes, indokolt esetekben feloldást is alkalmazott, vagyis felmentést adott. így olyan felmentési rendszer alakult ki, amely mai formáját tekintve bizony nem ad megnyugtató képet. Felmentési rendszerünk öncélú. Nincs értelme, hogy önmagáért tartsunk fenn egy elvet: az egyházi törvény akadályokat tart fenn, az illetékes egyházi hatóságok pedig felmentéseket eszközölhetnek azok alól. Vegyük például a „crimen” esetét. Ez bűnt, bizonyos kánonjogi követelményekkel járó erkölcsi vétséget jelent a kánonjogban. Ennek egyik esete az, hogy valaki (nevezzük így: A) házasságtörést követ el házasságkötési ígérettel egybekötve, vagy polgári házasságot kísérel meg C-vel, jóllehet B-vel érvényes egyházi házasságban él. B halála esetén az előzetes „crimen” akadálya miatt nem házasodhat meg C-vel, - kivéve, ha felmentést nyer ezen akadály alól. Igen ám, de ezt a felmentést is, mint a legtöbbet, el lehet nyerni az egyházi főhatóságtól gyakorlatilag „automatice”, azaz rendszeresen és kivétel nélkül. Ugyanez a helyzet a vegyes vallás akadályával is. Tudjuk, hogy korlatilag „automatice", azaz rendszeresen felek csak felmentéssel köthetnek egymással házasságot. Ilyen esetben is általánosan vélelmezett, azaz valónak elfogadott az, hogy 57