Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - FIGYELŐ - Széll Margit: Önkifejeződésünk a szentségi életben
feszültség ellenében. Különösen fonlos ennek a szándéknak a felindítása ott, ahol a keresztények együttélnek másvallásúakkal, más nemzetiségűekkel, vagy más emberfajtákkal, hogy a templomban szimbolikusan kifejezett békét kivigyék az utcára, saját környezetükbe, hogy a szentségi életet harmonikusan egybekapcsolják közösségi életükkel, társadalmi állásfoglalásukkal. így azután a pszichikai és szentségi életünk önkifejezödése spirális mentén halad előre: az ember külső behatásra belülről megtapasztalja és megrenditőleg átéli az isteni és felebaráti szeretetet. Ez új formát ölt benne és indítéka lesz mélyebb hitéletének és ugyanakkor jelentéstöbbletet is nyer: a Krisztusban átélt testvériség jele lesz a világban. Mivel saját megtapasztalásával az ember életszerűbben fogadja be a keresztény üzenetet, megvalósított szentségi élete maga is kinyilatkoztatássá válik: jelenlévővé teszi Krisztus első és egyetlen áldozatát minden időben. Az önkitejeződés a legaktívabb cselekvés: önmagunk megvalósítása. Az egyéb kifejezésmódokat is, éppen úgy, mint a nyelvet, sokáig csak eszköznek tekintették, amivel köntöst adunk gondolatainknak, kivetítjük mások számára. Ma már — a nyelvanalitikusok jóvoltából — tudjuk, hogy a szóbeli kifejezés előtt még csak előérzet, sejtés és szándék létezik. A gondolat a kifejezés által kezd igazán élni, mert ezzel rendezzük kusza érzelmeinket, ellentmondó szándékainkat, szembenézünk és tisztázzuk önmagunkat, sőt felülmúljuk eddigi énünket. A beszéd szabaddá tesz, de ugyanakkor elkötelez, felelősséget ad és kíván tőlünk. Az ilyen önmeghatározást elősegítik a tanácsadások, klinikai beszélgetések, pszichoanalízisek. Sőt ez az alapja az emberek köznapi beszélgető kedvének, a fiatalok szójárása szerinti „lelkizésnek” is. Bár sok vigaszt és tanácsot kapunk a másiktól, a legjobb benne mégis az, hogy „kibeszélhettük" magunkat. Ezek a felismerések érvényesek minden más kifejezés- módra: mozdulatra, arc- és testjátékra, sőt az állandósult testtartásra is. Az átélésnek vannak spontán kifejeződései. Az érzelmek a vérkeringést és légzést befolyásolják, elpirulunk, sírunk, nevetünk. Az örömben, az önátadásban testünk szinte megnő, kitárul. A szenvedésben, bánatban megtörtek leszünk, (contritio = töredelem, innen a töredelem szentsége) leborulunk, semmivé zsugorodunk. A liturgikus és a szentségi magatartásban szabad utat kell hagynunk a test spontán kifejeződéseinek. A fegyelmezett, „szeme se rebben”, „drilles" ember vagy önmagába fojtja érzelmeit, vagy már végleg kihaltak belőle az érzékeny reagálások és finom érzelmek. Ma már nem ez a kívánatos embertípus. Az elleplezés és tettetés helyett a testi kifejezésekkel „első személyben” — külsőleg is kinyilvánítom hitemet, tanúságot teszek Istenről, és hozzá való viszonyomról : bánatomról, hálámról, és sze- retetemről. Az ilyen lelkülettel már tudatosan használom a kultikus jeleket: keresztvetéskor az Úr keresztjét veszem magamra, — meghintem magam szentelt vízzel, hogy felüdítsem a lelkemet. A szentségi kifejezéseknek megvalósító erejük van: A készséges felajánlásban valóban átadom magam áldozatul, ezt szimbolizálja a felajánlott kenyér, melyet Krisztus saját testévé fogad, és visszaadja nekem önmagát táplálékul. Így lesznek a szentségi kifejeződések valóban lelki életszükségletek. A legerősebb ember- és istenszeretet is veszendőbe megy vagy csak pillanatnyi hangulattá válik, ha nem fejezzük ki gyakran és cselekvő módon. Apró áldozataink: felajánlott pénzösszeg a maga értéke mellett azt is jelzi, hogy bármikor készen állunk Krisztus ügyéért nagyobb áldozatokat is hozni. Különféle kifejezésmódunkat jól alkalmazhatjuk az eukarisztia központi áldozatában, amely egybefogja Krisztus életáldozatát, a belőle áradó minden kegyelmet és szentséget. Az eukarisztia befogadás és önátadás egysége lesz számunkra. Ezt azért jó hangsúlyozni, mert a hitnek és a szentségnek az a szétválasztása, mintha a hit előfeltétele, vagy időbeli előzménye lenne a szentségi kegyelemnek, — még ma is gyakori. Ez úgy tűnik, mintha a hit külön aktív és emberi elhatározás lenne, amire ajándékképpen és bizonyos passzivitással elnyerjük a szentségi kegyelmet. „A szentségi cselekményt tudatosan, áhítattal és tevékeny részvétellel együtt ünnepeljük” (SzL. 49). Az eukarisztikus áldozatban a kenyérrel együtt „mint tiszta áldozati adományt” felajánljuk önmagunkat és saját munkánk gyümölcsét. Mindazt, amit már hosszú idő óta termelünk, alkotunk, ünnepélyes aktusban átadjuk Istennek, aki előbb teremtette és adta nekünk saját létünket és az egész világot. Mindez nem lehet csak egy pillanat műve; a szentségi kegyelem már kezdettől fogva együtt működik a mi törekvéseinkkel, tevékenységünkkel, ennek együttes gyümölcse lesz a jelen áldozatban a hit és a szentségi hatás. Az ilyen valóságot nem lehet időben mérni: a bűnbánat és a bűnbocsánat valószínűleg már akkor létrejött, amikor először lépett fel tudatunkban tettünk helytelensége, Istent és embert sértő jellege, és fölébredt bennünk a megbánás és helyreállítás igénye, hogy a Szeretet elleni vétkünket szeretettel hozzuk helyre. Ugyanez elmondható az eukarisztia vételé48