Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - FIGYELŐ - Széll Margit: Önkifejeződésünk a szentségi életben
ről is; az a vágy, hogy az Úrral egyesüljünk (lelki áldozás), már megigazulttá és egyesültté tehet akkor is, ha ténylegesen jóval később tudjuk testét magunkhoz venni. önkilejeződésünkkel egyre teljesebben és tudatosabban megvalósítjuk, amire kezdettől törekszünk: hogy Istennel a világon a szentségek módján, az örökkévalóságban pedig közvetlen találkozásban egyesüljünk. A szentség igazi struktúráját tehát a befogadás és tevékenység harmonikus egysége biztosítja. Ilyen módon önkifejeződésünkkel érzéki-testi-lelki életünk az isteni élettel mindig „szimbolikusabb”; azaz összetllőbb lesz, mert külsőleg is elkötelezzük magunkat és az emberi közösséggel együtt valósítjuk meg az Isten ügyét. A szentségi szimbólumok igazi átélésével kiküszöbölhetünk vallásunkból mindenféle merevséget, mechanikus szétválasztást, hogy valóban életté váljanak bennünk az evangélium igéi. A szentségi életet ezért hozzákapcsoljuk életünk nagy állomásaihoz, amint Krisztus is tette löldi életében. Az Egyház tehát nem mondhat le ebben az életben szentségeiről, azoknak emberi, tér- hez-időhöz kötött jellegéről. A keresztség kifejezi testi-lelki születésünk és kegyelmi újjászületésünk tényét; az eukarisztia a keresztáldozatban egyesíti a mi áldozatunkat minden ember üdvére; a szentkenet erősítést és útravalót ad. Mindezt összefogja a papság szentsége, amely minden szentség mindenkori megújítására szolgál, hogy testi-lelki életünket a hit valóságába emelje. Ebben a szemléletben új értelmet kap minden, ami eddig „avultnak, elcsépeltnek" tűnt. A nagy vallási események emlékei, „kegytárgyai" nem csupán külsőségek, hanem újraátélésre késztető szimbólumok lesznek. A rájuk lehelt csók sem lesz „bálványozás", hanem nagy élményeink újra- kifejeződése, testi módon és a tárgyak sokféleségén át vezet Istenhez. Ma újraértékeljük a kultikus terek jelentőségét is. A Pantokrator erejét éljük át egy bizánci bazilikában, az isteni harmóniát tükrözi egy római stílusú templom. A csipkés gótika „kőbefaragott égbevágyódása” a magasba ragad. A mai vasbetontemplomok az erős és alkotó emberről beszélnek, aki művében hálóját fejezi ki a legfőbb Alkotónak. Menynyire másként hangzik a Mátyás templomban a Budavári Tedeum, és a sixtusi kápolnában Palestrina kórusa, ismét mást élünk át az ősi Pannonhalmán az idők forgását követő és soha meg nem szűnő gregorián zsoltárok hallatára. A tér, a hang, a színek liturgiája olyan szentségekhez kapcsolódó kifejező erő, amely sajátos ízében a „szent", a hit megtapasztalásával újraalkotja a világot. „... méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait." Akinek voltak már istenélményei, az tudja, hogy az ilyen isteni találkozás: örömünnep. Az Isten igazságait taníthatjuk szóban, de a krisztusi áldozatot az egész ember ünnepi részvételével celebráljuk. A szentmise, a gyónás, a többi szentség felvétele, a „templombajárás" nem lehet pusztán kötelesség, próbatétel, áldozat, ahová önmagunkat és gyermekeinket elővezetjük, mert úgy gondoljuk, „Isten is megérdemel egy héten egy félórát." Az ilyen „kötelességvállalástól" az ember előbb- utóbb megcsömörlik és lassan elmarad. Paranccsal és kárhozat emlegetésével sem lehet az igazi hitre senkit eljuttatni, sem megtartani. A „muszáj-vallás" újból visszavezethet a külsőségre, a benső ürességhez, a képmutatáshoz. Munkánk befejezésével és gyümölcseivel előkészülünk a profán ünnepekre: aratás, szüret, tudományos díjak kiosztása, amit szavalattal, énekkel, ünnepi teremben, szép ruhával teszünk emlékezetessé. Ilyen ünneplést tulajdonít Istennek a Genezis írója: Hat napon át munkálkodott, hetediken ünnepel, mert látja, hogy amit tett, az jó. Az eukarisztikus áldozatban „az Isten irántunk való jóságának a szakramentu- mát" (SzL. 47), Krisztus megváltói művét ünnepeljük, felajánljuk a kenyeret: „Ez az én testem, — mondta Jézus, amikor beteljesítette áldozatát. Az ünnepléshez jókedv is kell, Krisztus bort is nyújt a lakomához: „Ez az én vérem" — az éltető, pezsdílő örök életerő. Valóban szimbólum, mert amint a bor természetes hatása működik testünkben és ez megfelel lelki hatásának. A szentségi megünnepléshez igénybe kell venni az öröm minden eszközét, amint a jó lakomán szokás. Az ilyen ünnepen az ember „összeszedi" magát, kibékül önmagával és társaival, felújítja az életbe, az örök életbe vetett reményét. Ünnepelni minden nép csak a saját módján tud igazán. Nagy előnyük van ebben az ősi népeknek, mert még közel vannak a misztérium primér ünnepléséhez. Egy néger misén megszólal a lakodolmi dob, táncolnak, dalolnak, örömmámorban úsznak. Jól teszik a mi fiataljaink is, ha elhozzák a templomba a gitárt, a csörgőt és jókedvű ritmusukkal felrázzák a fegyelembe merevedett, faarcú „felnőtteket". Mert az „istengyermekség" öröme kell ide, nem aggódó problémázás, racionális boncolgatás. Az ige szolgálata az ünnepnek megfelelő bevezetője legyen, a „prédikáció" tárja fel „örömünknek okát”. A közösség papjai és hívei a helyi egyházak szerint építsék be az ünneplésbe a 4 TEOLÓGIA 49
