Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - FIGYELŐ - Széll Margit: Önkifejeződésünk a szentségi életben
tusa: önzés és képmutatás volt. Akik a rituális tetteknek csak ilyen jellegét látják, — sajnos, okot is adtunk rá — a szentségektől lassan tartózkodókká váltak. Ha valaki azt kérdezné: mi a haszna, mire szolgál szentségi életünk? — azt felelhetjük: Semmire! Semmire, aminek közvetlen célja valami haszon, érdek, így direkt módon még „az üdvösség biztosítása sem”. A szentségi élet kegyelme ingyenes ajándék, ami más szemléletet, új minőséget, isten- fiúi jelleget ad életünknek, tehát megszentel. A hétköznapok egyhangúságából az örök távlatokba emel, ebben áll értékének a titka. Minden más másodlagos, illetve következményjellegű. Ezért a még ma is jól ismert számító felfogást: „Én megadom Istennek, amit kíván, Ö pedig üdvözít érte”, — száműznünk kell tudatunkból, ugyanis nem vagyunk szerződő partnerei Istennek. Nagy kárt okoznak tehát a kegyelem helyes felfogásának azok, akik profán, vagy mégoly szent célok elérésére, azok érdekében végzik a liturgikus, a szentségi gyakorlatokat. Tízszer áldoznak, hétszer böjtölnek, hogy ők kapják meg a lakást, a férjük elismerje igazukat, vagy nyerjenek a lottón. Ilyen módon a kérést kifejező imákat, szertartásokat is babonásan alkalmazzák, mintha Isten örök szándékát akarnák maguk felé irányítani. Közben azonban elsikkad a lényeg, hogy Isten akaratához simuljanak, imájukkal pedig készségüket fejezzék ki és így elnyerjék az Isten akaratával való együttműködés kegyelmét. Sokszor magát a szentséget is mintegy „szolgáltató automatának” tekintik: ha ezt és ezt a kultikus cselekedetet megteszem, automatikusan létrejön a hatás, a „befektetés" mágikus eredménye. Az ilyen hasznossági szemlélet nemcsak az illető saját vallási életét süllyeszti le, hanem botrányossá vagy nevetségessé teszi a vallást a műveltebbek és a kívülállók előtt. A külső szemlélő számára a szentségi rítusok így a hitnek nem kifejezői, hanem inkább elidegenítői lesznek. (Véleménykutatások eredményei vö. A. Ver- gote: Regard du psychologue sur le sym- bolisme liturgique. La Maison-Dieu, 1967. 129—151. o.) Számos visszaélés történhet a nem őszinte kifejezéssel is. Sokaknál úgy tűnik, mintha a „jámborok színházát játszanák" merev udvari etikettel. Meghajlik, hogy az Űr előtt alázatát jelezze, de a templomajtóban már felcsapja a fejét, mert a kellemetlen szomszéddal találkozott. Ilyen kétértelműségek miatt a hivőt könnyen és joggal érheti a képmutatás vádja. Figyelnünk kell arra is, hogy az áldozati rítus csak akkor lehet igazán kifejező, ha az adott népnek, kultúrkörnek ünnepét, áhítatát kifejező szimbólumokat alkalmazzák. Milyen idegen lehetett azon afrikai egyház számára az a „vallásos” ének, amelyben egyik hithirdető, — aki sokáig katona volt, — a német harci indulóra alkalmazta a szent szövegeket. A zsinati liturgikus megújulás tudatosan keresi mindazt a megfelelő kifejezési módot, ami visszahat a lelkűiét alakítására. Ezért újították fel több helyen a békecsók gesztusát olyan formában, hogy mindenki a közelállóhoz fordul, kezet fog vele és minden jót kíván az Úrban. Az amerikai hívek közvéleménye szerint ez a „békecsók volt a legkínosabb liturgikus újítás, mert mindenkivel szóba kellett állni", Bizonyára attól féltek, hogy az itt szerzett ismeretséget a templomon kívül is, — talán éppen segítségkérésre, — fogják felhasználni. Számos európai országban viszont a húsvéti „békecsók" jól bevált: a feltámadás ujjongó ünneplése elfeledteti a külső nehézségeket. A tanúságtevő kifejezések kialakításánál tekintetbe kell venni a hívek adottságait is, csak így tudatosíthatjuk a szimbólumokban kifejeződő krisztusi életet. Szükségesek a kapcsolatteremtő kezdeményezések, mert nem lehet elnézni, hogy az évtizedekig a „közös asztalhoz” járuló keresztények érzéketlenek maradjanak egymás örömeivel, szenvedéseivel szemben. Jó lenne, ha szólnának azokhoz, akiket elesettnek, gyászolónak, vagy magáramaradottnak látnak, ha tettekkel is segítenék a közösség betegeit, öregeit. A mindenkori aktualizálás teszi életszerűvé a szentségek gyakorlatát, (gy az euka- risztia ünneplésénél a jelenlévőket kien- gesztelődésre, szeretetszolgálatra szólítjuk fel: „Engesztelődjetek ki szívből egymással!” — Ehhez hozzátartozik az egész emberi közösség sorsának, a világbéke fontosságának a kiemelése, az elnyomottak iránti részvét felkeltése, mert az emberi értékek közös átélése olyan szimbolikus hatóerővel rendelkezik, hogy ezzel az isteni valóságot is közelivé, megtapasztaliiatóvá tehetjük. A be nem fogadott betlehemi Kisded és a mai éhező, milliószámra pusztuló kisgyermekek iránti felelősségnek párhuzama jelenlévővé teszi a krisztusi felhívást: „Amit a legkisebbnek tesztek, nekem teszitek!” — így láthatjuk, hogy bár az euka- risztia áldozata és szentsége mérhetetlenül több, mint az emberi szolidaritás átélése, mégis szükségszerű alap ahhoz, hogy benső meggyőződéssel legyünk képesek minden közömbösséggel és gyűlölettel szemben a feltámadt Krisztus cselekvő békéjét magunk körül megvalósítani. Csak így lehetséges, hogy az eukarisztia valóban olyan egyének találkozása, akik Jézus Krisztus jelében elősegítik a kölcsönös békét, egységet, együttműködést minden konfliktus és 47
