Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 1. szám - TÁVLATOK - A testvériség szentsége

is, amelyről most szólni szeretnénk. A „hétnek” egy másik elemét emeljük ebben ki és ágyazzuk az egész élet összefüggéseibe: a szolgálatot. Nincs enélkül áldozás, papi munka — keresztény élet. Sőt, mint Jan Croat kimutatja (Welt und Sakrament, Concilium, i. sz. 26. o.) az Egyház is csak úgy lesz az „eszkaton” jele, ha egész közösségét áthatja a testvériség, a megbékélés szolgálata. Nem véletlenül nevezte tehát már szent Ciprián „egységszentségnek" az Egyházat. Az emberiség egységesülésének

— a teilhardi értelemben vett összpontosu- lásnak és a konkrét egységre-törekvések- nek egyaránt — gyújtópontjává kell lennie.

A szeretet-szolgálat azonban annyira alapvető mozzanata az emberi életnek, hogy mint önálló szentségi jelről is beszélhetünk róla. Mint szentségről, annál inkább, mert itt nem valamiféle anyag (mint a víz, az olaj, stb.), hanem — a házassághoz hasonlóan, de még egyetemesebben

— a másik ember lesz számunkra a „láthatatlan” jelévé, Krisztus megjelenítőjévé. A „forma", a „szentségi cselekmény" pedig oly változatos lehet, mint maga az élet, a legjelentéktelenebb tettől az önfeláldozásig. A szeretet parancsának szinte már elfelejtett mélysége tárulhat így fel előttünk.

Az Úr eleven jele

Aki e „nyolcadik” szentséqnek — és itt nem a sorszám a lényeges — krisztusi eredete után kutat, nem kell sokáig keresnie. Maga Jézus „szolgáltatta ki” először, amikor az utolsó vacsorán, szenvedése előestéjén azt a szolgálatot tette meg apostolainak, amit csak rabszolga végzett abban az időben: megmosta lábukat. Ezzel fejezte ki küldetése legmélyebb értelmét: em- berszolgólat mindhalálig. Itt tárta fel' igazán, mit is jelent az a főparancs, mely az egész kereszténység leglényege.

Az igazán megdöbbentő csak az, hogy a János-evangélium ezt a jelenetet azon a helyen hozza, ahol a szinoptikusok az euka- risztia alapítását írják le. Xavier Léon-Du- four szerint (Les évangiles et l’histoire de Jésus, 325. o.) Jézus egyik helyen tettekkel fejezi ki azt, amit a másik helyen szavakkal. így válik világosabbá az eukarisztia jelentése: a szeretet jelévé, a közösséggé- válás és egység forrásává kell' lennie.

De akkor igaznak kell lennie az összefüggés másik oldalának is. Krisztus eljövetelének nemcsak eukarisztikus megélése szentségi jel, hanem a szeretetszolgálat bármilyen formája is az. Másképp, kevésbé látványosan, mint a liturgikus ünneplés, de nem kevésbé „hatékonyan” a jelenlét eleven jele a szabadon vállalt szolgálat minden módja.

A keresztény hagyomány egyik kedvenc gondolata ébred itt fel előttünk. Szent Leó pápa is hangsúlyozza már — éppen a Má- té-evangélium 25. fejezete kapcsán —, hogy minden szegényben, akin segítünk, Krisztust kell látnunk. „Segíts társadnak — mondja — és meghallod, hogy Krisztus mond köszönetét!” Krisztus, az Istenember, jelen lehet a másik emberben — adja a teológiai megalapozást.

A befogadó és a cselekvő

Ha szentségről beszélünk, skolasztikus „reflex” alapján arra is rákérdezünk, mi (ebben az esetben: ki) lehet „jel" számunkra; hogyan és ki „szolgáltathatja ki" ezt a szentséget. Az első problémát az evangélium ebbe a kérdésbe tömöríti: Ki az én felebarátom? Maga Jézus adja meg a választ az irgalmas szamaritánus történetével (Lk 10,30—37). A farizeusok kasztszellemével szemben a jézusi testvériség nemcsak a vérségi, kulturális, vallási vagy osztályközösségen belül érvényes, hanem mindenkire. Testvérem minden ember — különösen az, aki a segítségemre rászorul. Nemcsak az univerzalitáson van tehát hangsúly, hanem azon a tevékenységen is — a szolgálaton —, amellyel az embertársat megközelítjük.

Az embertárs tehát csak úgy lesz jellé számomra, ha megélem, gyakorlom felé a testvériséget. Ez az a „szentségi cselekmény", amely létrehozza és közli velem az isteni jelenlétet: „Aki szeret, Istentől született és ismeri Istent” — mondja az apostol. A másik ember befogadója vagy — kölcsönhatás alapján — közreműködője ennek a megjelenítésnek.

E szentség megszületése nincs szavakhoz, formákhoz, rituáléhoz kötve. Mint már bevezetőben láttuk, alkalmat ad rá minden élethelyzet, az embertársakkal való bármilyen kapcsolat-fölvétel — a legevilágibb tevékenység is.

Itt érkeztünk el ahhoz a kérdéshez, ki „hozhatja létre” ezt a szentséget. — Amit Durrwell kimutat a halálról jelzett művében — Jézus Krisztus megváltó halálából való részesedés minden ember számára, éppen ezért a nem-keresztények, sőt nem- hivők számára is az üdvösség forrása lehet —, az érvényes a „testvériség szentségére" is. Krisztus áldozatának megjelenítése ez, tehát a legátfogóbban bárki „kiszolgáltathatja", aki vállalja a testvérszolgálatot — hivő és nemhivő egyaránt.

Érdemes felfigyelni rá — írja Jossua (i. m. 86. o.) —, hogy szent János első leve32