Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 1. szám - TÁVLATOK - A testvériség szentsége

lében a szeretet azt a szerepet tölti be, mint amit az Újszövetség más szövegeiben a reménység: a jövőt, a beteljesedést idézi meg, „Isten látását” elővételezi. János a fény-szimbolikával ezt így fejezi ki: „A sö­tétség már elmúlt, az igaz világosság már ragyog. Aki azt mondja, a világosságban van és gyűlöli testvérét, az még mindig a sötétségben él. Aki szereti testvérét, a vilá­gosságban marad” (IJán 2,8—10). Nem a szavakon, még csak nem is a melldöngető hitvalláson múlik tehát, hogy „Istenben” él-e valaki, hanem az életen, a tetteken — a szolgálaton. Mélységes lel- kiismeretvizsgálat forrása ez a szelíd és mégis oly kemény jánosi igazság. Különö­sen akkor, ha a modern kor „szamaritánu­saira” — azokra a nemhivőkre gondolunk, akik önzetlenül tesznek nap nap mellett oly sokat társaikért. Nem tűnünk-e sokszor ószövetségi „papnak” és „levitának” mel­lettük? — Csak a szó és a tett egysége ál­tal’ valósulhat meg, hogy a testvériség szent­ségének „vételében" is „napi áldozok" le­gyünk. A közösségben A testvér-szolgálat szentségéről nem al­kotnánk teljes képet, ha csak az egyedi embertársi kapcsolatokra vonatkoztatnánk. Az az „embertárs” — írja Jossua tanulmá­nya végén —, aki az „Úr szentsége”, nem egyszerűen az ember mint individuum, ha­nem az ember mint társas lény. Különösen napjainkban láthatjuk, hogy a világtársa­dalom nyomorán, igazságtalanságain lehe­tetlen úgy enyhíteni, ha csak alkalomsze­rűen segítünk azon, aki éppen elénk vető­dik. Az életsorsok annyira összefonódnak, hogy csak a társadalom építményén belül kifejtett közös tevékenységnek, emberfel­emelő munkának van esélye tényleges eredményre. A „felebaráti szeretetnek” — és így a testvériség szentségének — gya­korlását is ma elsősorban ebben a társa­dalmi összefüggésben kell értékelnünk. A segítségre vagy „irgalmasságra” rászorulót mindenekelőtt azokban kell meglátnunk, akikért — az élet egyik talán egészen je­lentéktelennek tűnő részletkérdésében — dolgozunk, akikkel nap nap mellett, mun­kánk során összetalálkozunk. Harvey Cox hívja fel figyelmünket híres könyvében (Az Isten nélküli városban), hogy a modern nagyvárosokban az embertársi viszonyok lassan tisztán-funkcionálissá vál­nak, nem jutnak el az igazi emberi kapcso­lat kialakulásáig. Éppen itt lehetne jelen­tősége annak a többletnek, amelyet szá­munkra, keresztények számára a tudatos szolgálat jelent. Igenis szolgálatnak és se­gítségadásnak kell tekintenünk napi mun­kánkat is, nem csupán pénzkeresetnek vagy üzletnek. Abban a korban — írja Karl Rahner (Schriften zur Theologie, VI. 297. o.) —, amikor bármiféle szentről, isteniről beszél­nünk már-már lehetetlen: a teljesen evilá­givá lett világban egyedül a testvérszeretet az, amely közvetíti embertársaink számára a felfoghatatlan Istent. — Ez adja a „test­vériség szentségének” egyedülálló jelentő­ségét. Ha a szeretet az, amellyel „egészen betöltöttük a törvényt”, akkor konkrét, gya­korlati (és ezért társadalmi) megvalósításá­ban a teljes jelenlétet szolgáljuk, előké­szítjük az „Isten mindenben” távlatát. (cselényi) Hogyan is írhatnám le, milyen a boldog keresztény házasság? Egybeköti az Egyház, erőt ad neki az áldozat, s maga az Atya adja meg a jellegét... Milyen szép kap­csolat: két hívőnek egy a reménye, egy az odaadása, egyforma az életmódja, egy és ugyanaz a szolgálata! Testvérek, szolgatársak ők; sem testben, sem lélekben nincs különbség köztük, — ők ketten valóban egy test. Ahol egy a test, egy a lélek is: együtt imádkoznak, együtt borulnak térdre, együtt böjtölnek. Egymásnak tanítói, fi­gyelmeztetői. Elviselik egymást. Együtt vannak az Isten Egyházában, együtt az Úr asz­talánál, együtt a gyötrelem órájában, együtt az üldöztetésben, együtt az örömben. Titkuk nincs egymás előtt, nem térnek ki egymás elől, nem lesznek terhére egymás­nak. Együtt határozzák el, hogy most betegeket látogatnak, rászorulókat támogatnak. Panaszszó nélkül adnak alamizsnát, zokszó nélkül hoznak áldozatot. A keresztény életnek semmi sem áll az útjában — nem kell titokban keresztet vetni, az áldó imád­ságot nem kell némán magukba fojtani. Együtt énekelnek zsoltárokat és himnuszokat, együtt serénykednek, ki tud szebben énekelni az Úrnak. Ahol Krisztus ezt látja és hallja, igazán örül. Az ilyeneknek adja az ő békéjét. Ahol ketten együtt vannak, ott van ő is közöttük, s a gonosznak nincs helye.. . Tertullianus (160—220 körül): Ad uxorem II, 8, 6—8,9. 3 TEOLÓGIA 33

Next

/
Oldalképek
Tartalom