Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Fülöp Béla: "Beteg valaki közületek?..." (Jk 5,14)
A betegek kenete nemcsak a betegre ró szentségi feladatot, hanem a közösség feladatát is megszabja. Társadalmunk nagyon sokat tesz a betegek és öregek helyzetének javítására. Betegeink és öregeink mégis sokszor érzik, hogy a társadalom szélére sodródtak, mert már nem tudnak adni, hanem csak kapni, elfogadni kénytelenek. Az őket körülvevő egyházi közösségnek fel kell figyelnie elhagyatottság-érzésükre. Tudatosítani kell a beteggel, hogy nincs magára hagyva: Isten népének tagja. Eggyé lesz Krisztussal, aki szintén szenvedett és meghalt. A beteget vegyék körül keresztény testvérei, akik az irgalmasság cselekedeteivel és a liturgikus imádságokkal segítik, hogy a nagy próbát megállja, hogy vigasztalást kapjon a szenvedésben, és enyhítést a fájdalmak között. Ezért kívánatos, hogy a betegek kenetét legalább családi közösségben szolgáltassuk ki. Ha lehet, szentmise keretén belül. A beteg az ágyánál bemutatott szentmisében, a közbeiktatott szent kenetben és a két szín alatti áldozásban erőteljesebben éli át Krisztus jelenlétét és az egész Egyház részvételét nehéz perceiben. Ha többen egyszerre kívánják felvenni a betegek kenetét, akkor a lelkipásztor — ha erre mód van — templomba gyűjti össze betegeit. Ott a szentmisén együtt részesülnek a betegek kenetében, és az egész jelenlévő közösség segíti őket a szentségi élet fokozottabb megélésében. Mennyi lehetősége van e téren a lelkipásztori tevékenységnek, hogy szentbeszédek és hitoktatás útján alakítsa a gondolkodást, s az eddigi magánjellegű szentségből a hívők közös találkozása legyen Krisztussal! Sok igazságot kell feltárnunk, hogy e szentségi találkozás lelki élménnyé és erőforrássá váljék, hogy híveink ne félelemmel fogadják a betegek kenetét felajánló lelkipásztort, hanem maguk igényeljék ezt a szentséget, melyben az Egyház nekik nemcsak az üdvösséget közvetíti, hanem magát az Urat ajándékozza. Jegyzet és irodalom: , 1) Bernhard Häring: Moralverkündigung nach dem Konzil. Bergen-Enkheim bei Frankfurt am Main. 1966. 76. o. Az eredeti mondat: ,,Die Sakramente sind persönliche Begegnung mit Christus in Wort und Antwort, in Gabe und Aufgabe." A német szójátéknak magyarul csak az értelme adható vissza. — 2) Radó Polikárp: A megújuló istentisztelet. Bp. 1973. 48. o. — 3) Schütz Antal: Summarium Theologiae Dogmaticae et Fundamentális. Bp. 1936. 482. o. — 4) Aguinói szent Tamás: Summa Theologica. III. Qu. XXXI. a. I. Felhasznált irodalom Iris Poppi: L'atteggiamento psichologico del malato ospidalizato di fronte alia malattia. Presenza pastorale. 1974/7—8. 587. o. sk. — Lorenzo Chiarinelli: II Sacramento della Un- zione degli infermi. Presenza pastorale. 1974/7—8. 603. o. sk. — Johann Sailer: Jak 5,14f. und die Krankensalbung. Theologisch-praktische Quartalschrift, Linz 1965. 113/4. 347. o. sk. — Reiner Kaczinski: Neubesinnung auf ein vergessenes Sakrament. Theologisch-praktische Quartalschrift, Linz, 1973. 121/4. 346. o. sk. A papnak — miután elvégezte papi tevékenységét az oltárnál vagy a szentségek kiszolgáltatásánál, — bizonyos értelemben át kell alakulnia laikussá. így a papnak például, aki a magvető evangéliumát hirdeti, közben-közben a hallgatóság közé kell vegyülnie, hogy hallja a példabeszédet és feltegye önmagának is a kérdést: Vajon nem keményedett-e meg a szíve úgy, hogy a vetés már nem kél ki benne? Vajon nem olyan lett-e, akinek lelkében a jó magot elfojtják a tövisek, — a túlzott világi elfoglaltságok? Amikor pedig a szentségeket közvetítette hívei számára, mivel kezét és szívét az Úrnak kölcsönözte, utána azok közé kell térdelni, akiket megáldott és kérni az Urat, hogy áldja meg őt is. Miután pedig meghallgatta mások gyónását és megadta a feloldozást, a hívei közé kell térdelni és megkérdezni: „Vajon nem én vagyok-e az, Uram?” (Yves Congar) 28
