Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - TÁVLATOK - A testvériség szentsége
TÁVLATOK A TESTVÉRISÉG SZENTSÉGE Hazai teológiai irodalmunkban Szennay András nevezte először szentségnek, „nyolcadik szentségnek” az embertársakkal való találkozást (vő. Rejtőző Istenség, Bp. 1969. 202. kk.). Más úton, de ugyanerre a következtetésre jutott Jean-Pierre lossua is a La Vie Spirituelle c. folyóiratban (Le sacrament du prochain, 1969. február). Megállapításaik kétségtelenül megbontják a szentségekről (a hét szentségről mint zárt rendszerről) alkotott elképzeléseinket. Ám éppen az „élet és a szentségek" kapcsolatának számbavételekor meg kell emlékeznünk erről a „nyolcadik" szentségről is, mely tovább szélesíti a „hétnek" körét. Találkozások Még mielőtt belemerülnénk annak elemzésébe, mi lehet „szentség" és mi nem a hivő ember számára, induljunk ki mindennapi életünkből. Napjainkat találkozások töltik ki. Hitvesünkkel — a szó legteljesebb értelmében társunkkal —, munkatársainkkal együtt töltött, huzamosabb ideig tartó együttlét, útitársakkal elviselt idő, véletlenszerű találkozások az utcán, a boltban, az SZTK-ban, ismerősökkel és ismeretlenekkel — egyszóval az embertárssal. Jelentenek-e ezek számunkra valamit? Eladó és vevő, kalauz és utas, főnök és beosztott „hivatalos" kapcsoíata-e az, ami a „másikhoz" fűz, netán még a családtagjainkkal eltöltött idő is rutin-kedveskedéssel telik el? Vagy észrevettük már, hogy minden találkozás több önmagánál? Két vagy több személy találkozik itt, minden percben alkalmat adva egymásnak arra, hogy vizsgázzanak türelemből, megértésből, emberségből. A leghétköznapibb események, mint az, hogy rátekintünk valakire, elbeszélgetünk valakivel' — mélyből fakadó felhívás kifejezői. Csirák ezek — írja Jossua —, amelyek szeretnének kifejlődni. A véletlen találkozás is lehetőség arra (s a nem-véletlen méginkábbl), hogy segítsek, hogy együttérezzek, „résztvegyek" a másik életében ; hogy megéljem a szeretetet. Éppen ellenkezőjét állítjuk tehát, mint Jean-Paul Sartre. Szerinte a „tekintet”, a szó, a „másik” állandó eltárgyiasulás forrása. Valójában csak akkor az, ha mindent az „én", az önzés szemüvegén át nézek, mindenkit úgy tekintek, mint aki megnyirbálja szabadságomat. Az igazi találkozás és kapcsolatfelvétel azonban nem be- zárulás, hanem kitárulkozás. A másik ember személy, és személynek csak személyes választ adhatunk: vagy az odafordulást — a szeretet osztatlan ajándékát —, vagy a szeretet visszautasítását. Aki pedig elfogadja a másikat, az azt már nem tárgynak tekinti, és önmagát sem veszíti el ezzel a kitárulkozással, hanem gazdagítja. Ez az emberekkel való találkozás jelen- ségtana, az embertárs egzisztenciális jelentősége személy-voltunk megőrzésében, életünk formálásában. Amint azonban éppen a személy-központú, perszonalista gondolkodás (Mounier, Marcel) kimutatja, a személyes találkozás nemcsak a másik embernek mint személynek titkát tárja fel, hanem azon is túl, a transzcendensre mutat. A konkrét „te" mögött ugyanis ott az abszolút Te, Isten, aki felszólít bennünket rajta keresztül. Isten személyét — írta Yves Congar, Ausser der Kirche kein Heil c. könyvében — semmi más nem jeleníti meg számunkra annyira, mint az embertárs, éppen azzal, hogy személy. Kivel is találkoztam? Az embertárssal való találkozás túlmutat önmagánál. Nemcsak filozófiai következtetés ez, hanem szentírási alapigazság. Csak első pillanatban marad rejtve előttünk, mi is a jelentése találkozásainknak. Ha fellapozzuk a Szentírást, feltárul az emberi kapcsolat-felvétel igazi tartalma: ki is az, akivel tulajdonképpen találkoztam? Ábrahámhoz betér három férfi az útról. A pásztor-király vendégszeretetével, kitüntető
