Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Fülöp Béla: "Beteg valaki közületek?..." (Jk 5,14)
A görög egyháznak az imádság szükségességébe vetett hite a betegek kenetének elnevezésében is kifejezésre jut. Ök ugyanis ezt a szentséget „Imádság Olajának" (Euch-elaion) nevezik. Jakab a hitből fakadó imádságnak három áldásos hatását említi: „szószéi” — „egerei" — „afethészetai". A „szózó" ige szótári jelentése: életben tart, oltalmaz, megment, megszabadít, visszafoglal, meggyógyít, üdvözít. Jakab apostol még négyszer használja levelében e szót, és mindig eszkatológikus értelemben. Ezért itt a „megment" vagy „megszabadít" szó látszik legvalószínűbb értelmének. Az „egeíró" ige jelentése: fölébreszt, helyreállít, fölépít. Ezért nagyon helytálló a magyar népies ízű kifejezés az 1967. évi szentírás- fordításban: „ az Úr talpra állítja" a beteget. E két ige kétségtelenül a lelki megerősödés és a testi felgyógyulás ígéretét jelzi. A harmadik ige: „afiémi” = elküld, elbocsát, felold. Újszövetségi jelentése a bűnbocsánattal kapcsolatos, és a „ha" szócskával társul az előző kettőhöz: „ha bűnökben van...". Tehát járulékos jelentőségű, míg az első kettő feltétel nélküli kijelentés. Ezekből a szavakból kitűnik az egész embert érintő szentségi hatás: kegyelem — gyógyulás —1 bűnbocsánat. Ezzel a három adománnyal érkezik Krisztus a beteghez. Mint minden szentség, a betegek kenete is nemcsak adományoz isteni bőkezűséggel, hanem ugyanakkor feladatot is ad, — mint ezt fentebb a szentségek általános megfogalmazásánál láttuk. Míg azonban a többi szentségnél könnyebben belátjuk, hogy feladata „az ember szentté tevése, Krisztus Testének fölépítése és végül az Istennek járó tisztelet megadása” (Lit. Konst. 59) — és ezen általános feladaton belül azt is könnyen megértjük, hogy az egyes szentség milyen különleges feladatot bíz a felvevőre (gondoljunk az egyházirend vagy házasság különleges feladataira) —, addig a betegek keneténél felmerül a kérdés: milyen elvárással fordulhat Krisztus a beteghez? A beteg egyik feladata, hogy „a Gondviselés rendelkezéseihez alkalmazkodva, az embernek küzdenie kell mindenféle betegség ellen, nagy gonddal kell keresnie a gyógyulást, hogy a társadalomban és az Egyházban el tudja látni feladatát. Ugyanakkor arra is készen kell állnia, hogy kiegészítse azt, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, a világ üdvösségéért, várva az egész teremtés megszabadulását Isten fiainak dicsőségében" (vö. Kol 1,24, Rám 8,19—21). (O. U. I. 3.) A betegek másik feladata, „hogy tanúságtételükke\ egyrészt figyelmeztessék a többieket: ne felejtsék el a lényeges, a felülről jövő dolgokat, másrészt megmutassák, hogy az emberek halandó életét Krisztus halálának és szenvedésének misztériuma által kell megváltani." (O. U. I. 3.) A harmadik feladat a megszentelés. A betegségnek, a szenvedésnek egyik értelme életünkben a próbatétel, „...tűzbe viszem és kiégetem őket, mint ahogyan kiégetik az ezüstöt, és megtisztítom őket, mint ahogy megtisztítják az aranyat. Ö majd segítségül hívja nevemet, én pedig meghallgatom őt" (Zak 13,9). A próbatételben a helytálláshoz a betegek kenete szentségi erőt közvetít: „Ez a szentség megadja a betegnek a Szentlélek kegyelmét, mely az egész embert az üdvösségre segíti, Istenbe vetett bizalomra indítja, a gonosz lélek kísértéseivel és a halál kegyetlenségeivel szemben megerősíti, olyannyira, hogy a bajokat nemcsak elviselni tudja, hanem azok ellen a küzdelmet is felveszi, egészségét, ha lelki üdvének javára válik, visszanyeri, és ha szükséges, bűneinek bocsánatát is megkapja" (O. U. I. 6.). A betegség által megpróbált, a szentség által a kegyelmi életben megszentelődött és megerősödött ember felgyógyulva egy lendületesebb, élettől duzza- dóbb kereszténységet tud megvalósítani. Ha nem gyógyulna fel, akkor a szentségi élet benne az Isten akaratának elfogadását, szent megnyugvást, teljes önátadást, és így megszentelt előkészületet eredményez a nagy útra. Itt kapcsolódik a betegek kenetének megszentelő ereje a szent Jakab által említett bűn- bocsánat hoz. Mint fentebb láttuk, a karoling kor és az utána következő idők ezt túlhangsúlyozták. A mai teológiai szemlélet keresi a kellő egyensúlyt az erőközvetítő és bűnbánati hatás között. Ma arra törekszünk, hogy a bűnbánat szentségét időben is külön válasszuk a betegek kenetétől. De ha ez nem lehetséges, ha a beteg nem tudna meggyónni, a szent kenet megszabadítja a beteget a bűn terhétől is. ügyelnünk kell, nehogy visszaessünk abba a középkori jellegű gyakorlatba, hogy a halál előtt a szentségek sorát gyors egymásutánban adjuk fel. Sajnos vannak esetek, amikor versenyt kell futnunk az elsuhanó élettel. Ilyenkor nem marad más hátra, mint annak a szentségnek kiszolgáltatása, amelyik éppen lehetséges. A halál óráján a Krisztussal találkozás szentsége az Egyház mai felfogása szerint nem a betegek kenete, hanem a szent Útravaló. A szent kenet szentségében a beteg a szenvedés misztériumában egyesül Krisztussal, — a halál óráján a szent Útravaló színeiben találkoznak, hogy együtt éljék át a húsvéti misztérium valóságát: „Krisztus, mint mindig, most is megdicsőül testemben, akkor is, ha élek, akkor is, ha meghalok. Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség" (Fii 1,20—21). 27
