Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Sólymos Szilveszter: A bűnbánat-tartás új rendje az Egyház életében
giák. Az első az egyéni, a második inkább a közösségi gondolatot emeli ki. Az elsőt meg kell újítani, a másodikat be kell vezetni, mert mind a kettőnek igen nagy jelentősége van az Istenhez-térésben. A magángyónást meg kell tisztítani helytelen lármáitól. A gyakori gyónások sürgetése még nem megoldás. Ügy is mondhatjuk, hogy a gyónások csökkenése még nem okvetlenül negatív jelenség. A híveket rá kell nevelni, hogy kegyelem állapotában a szentmisén történő részvételükben természetesnek vegyék a szentáldozást. Azt is hangoztatnunk kell, hogy a szentmisén tartott bűnbánat-indítás eltörli a bocsánatos bűnöket és így nem szükséges azokat később megggyónnunk. Törekedjünk arra, hogy a gyónásban a lelki irányításra és lelki beszélgetésre alkalom adódjék. Ilyen lehetőséggel a híveink — ha ritkábban is gyónnak — őszintébb, mélyebb megtérést élhetnek át. Szükség lenne arra is, hogy a gyóntatok meghatározott időben megtalálhatók legyenek. Csak ilyen feltételek mellett kívánhatjuk, hogy a szentmise alatti gyónást megszüntethessük, hiszen ez zavarja az eukarisz- tia méltó ünneplését. Fölvetik azt a kérdést is, hogy a hagyományos gyóntatószék vagy az újabban bevezetett gyóntatószoba alkalmasabb-e a bűnbánat egyéni formájára. Véleményünk szerint mindkettőnek megvannak az előnyei. Nem szüntethető meg a magángyónásban az anonimitás igénye, ehhez joguk van a híveknek. Sokakat viszont inkább zavar a gyóntatószék zártsága és emberibb kapcsolatot igényelnek. Ezeket jól segítheti az asztalhoz ülés, a gyóntatószoba. A gyóntatószéket tehát mindenképpen meg kell hagyni, a gyóntató helyiséget pedig meg kell teremteni, így választani lehet az igények szerint. Gyakorlatilag a kettő összekapcsolható: lehet olyan gyóntatószoba, ahol a gyóntatószék is rendelkezésre áll. Ami az önálló bűnbánati liturgiák megvalósítását illeti: Már a 2. Vatikáni zsinat ajánlotta és azóta a gyakorlat bebizonyította, hogy milyen üdvös, ha a hivő ember testvéreivel együtt tart bűnbánatot. Ez iáébresztheti, hogy bűnösségében sincs magára hagyva, mások is résztvesznek megtérése előmozdításán, segítik legyőzni az elmagányosodást, amibe az egyes ember belekerülhet a jóra törekvésében éppúgy, mint a bűn elleni harcban. A közösségi bűnbánat-tartásban tudotosul a hívekben, hogy egymással is ki kell békülniök, ha el akarják nyerni az isteni kiengesztelődés kegyelmét. Még teljesebb a közösségi bűnbánat, ha ezt követően a hivő egyéni gyónásban szentségi feloldozást kap. Az ilyen bűnbánati liturgia alkalmával a gyóntatás helyéről és elegendő számú gyóntatóról is gondoskodnunk kell. Az egymáshoz közeli falvak papjai egy- egy nagybőjti szombaton minden nagyobb nehézség nélkül közösen előkészíthetik a bűnbánati liturgiát és utána a közös szentgyónást. Igen üdvös triduum keretében tartott bűnbánati liturgia gyónási lehetőséggel. Nagyobb városokban homogén közösségek számára is ajánlatos bűnbánati liturgiát tartani: öregek, betegek, fiatal házasok, gyermekek, stb. számára. Hogy azonban a bűnbánati liturgia után lesz-e közös feloldozás, azt majd a következő évek gyakorlata mutatja meg. Az új Ordo megadja a felhatalmazási lehetőséget ehhez a papok számára. Tudatosítani kell a hívekben, hogy a bűnbánati liturgia nem a gyónás pótléka és ezért azt ne hanyagolják el. Viszont akik a gyónásban akadályozva vannak (rendezetlen házasság miatt), nagy lelki bátorítást kaphatnak az ilyen közösségi bűnbánatokon. A magángyónás és a közös bűnbánati gyakorlatok elsőbbségéről már sok helyen éles viták alakultak ki. Ezek eredménye az, hogy az egyéni gyónást leértékelték. Tudnunk kell, hogy a tridenti zsinat az Egyház oldó-kötő hatalmát a súlyos bűnök esetében a személyes gyónáshoz kötötte. Ez a gyakorlat azonban a történeti fejlődést véglegesen nem állíthatta le. Mit értünk súlyos bűnön? A hagyományos tanítás szerint súlyos bűn valamely fontos parancsnak teljes tudattal és teljes szabadakarattal történő megsértése. Ma a pszichológia általában nem fogadja el, hogy mindennapos dolog lenne a feltételek egybeesése. A lelkipásztori gyakorlat súlyos bűnnek minősíti, ha valaki Istent teljesen felismerte és később vele mégis szembehelyezkedik, nélküle akar élni, az emberi igazságosságot alapvetően megsérti, vagy az egyházi közösségtől tudatosan távoltartja magát (vö. Karl Gastgeber: Pastoral der Busse, Lebendige Seelsorge 1973/3). Láthatjuk, hogy az új bűnbánati gyakorlat bevezetése mindenütt sok gondot jelent az Egyház pásztorainak. Érzik, hogy az Egyház életében nagyjelentőségű kérdésekről van szó, amit nem lehet adminisztratív úton elrendelni. A szemlélet átalakításához viszont időre és türelemre van szükség. A német Püspöki Kar például „lépcsőzetes bevezetést" tervez (Stufenplan zur Einführung der neuen Ordnung der Busse, Gottesdienst 1974/20). Először megismerteti a hívekkel, miről van szó, kezükbe adja a tervezett anyagot, előadást hallhatnak róla. Azután kipróbálják az új formákat, így felébresztik az igényt, hogy a hívek lássák, milyen gazdagodást jelent ez az esemény keresztény életükre. A lelkipásztorkodó papságra 23
