Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)

1975 / 4. szám - FIGYELŐ - Cselényi István Gábor: A liturgia örömünnepe

az öröm „kifejezésére" van szükségünk ahhoz, hogy megőrizzük lelki egyensúlyun­kat, hogy az alkotó szabadság e sajátos formáján keresztül megéljünk valamit a te­remtő Isten „játékából" és szabadságából (vő Fétes et saisons, 1973/7). Nemigen szabad Cox „pálfordulásában" egyedi esetet látnunk. Útja sokak lelki fej­lődését tükrözi. Sőt talán általában is el­mondhatjuk a kor emberéről: a végletek keresése — a merő tagadás vagy a szá­raz, egyoldalúan racionális vallásosság — után egyre inkább fölébred benne a vágy a bensőséges ünneplésre, az egész embert eltöltő öröme. A liturgia — Jürgen Molt- mann szavával — „felszabadító ünnep” (Das befreiende Fest, Concilium 1974/feb- ruár, 120. o). Termelés és fogyasztás egy­hangúságában tehát valóban a felszaba­dulás, felüdülés, a kiemelt tartalmú szabad idő lehetőségét kínálja a modern ember számára. Cox szélsőségesnek tűnő — de nagyon is mai — kísérlete arra is rádöbbent ben­nünket: egyáltalán nem biztos az, hogy a modern embert csak modern eszközökkel — elektromos gitár kísérte misével, erősí­tőkkel és hangszórókkal aláhúzott énekkel — lehet az ünneplésre elsegíteni. A hagyo­mányos, akár a leghagyományosabb — az ókori kultúrkörből származó — liturgia-for­ma is ugyanolyan alkalmas erre, sőt még inkább ellenpólust teremt a mindennapi környezettel szemben. A feszültség csak lát­szólagos a kor és a régiesnek ítélt rítusok között. A liturgiák — éppen mert egy-egy adott kor termékei —, teljesen „ingyenes­nek” ható jelképeikkel, kifejezési eszkö­zeikkel a teremtő szabadság különösen egyedülálló formái, tehát csak felfokozzák azt a hatást, amely bennük, mint a felsza­badító ünnep lehetőségeiben rejlik. Ezt bizonyítja a bizánci szertartás iránti megújuló érdeklődés, fővárosunkban vagy más nagyvárosokban is. Mint e ritus áldo­zópapja, személyes tapasztalatként vallha­tom, hogy az a sajátos feszültség, melyet az antik forma és a modern hivő találkozása teremt, nem rontja le, hanem felerősíti a liturgia élménykeltő erejét, nap nap mellett ünneppé teszi az „isteni liturgiát”. Ez a ta­lálkozás a szentírás-olvasáshoz hasonlítható. Múltba tekintek, hogy a jelenben tudjak cselekedni és a jövőbe lássak. Nemcsak a teremtés „alfája” felé nyitja meg létemet, hanem — és másik alapvető szempontját ez adja — Krisztus műve nyomán a világ végső jövője felé való kitárulás is: az em­beri szabadság „omega-pontjának” előre- átélése. A görög szertartásé liturgia és liturgikus év néhány vonásának elemzésével szeret­ném igazolni, hogy a biblikus-ókeresztény kor világát idéző keleti szertartás — és nyilvánvalóan hozzá hasonlóan bármely más eredetű liturgia is — keresztény öröm for­rásává és kifejezőjévé, örömünneppé válhat számunkra. — Nem az egzotikusra — az aranysújtásos ruhákra, a tömjénezésre, az oltár körüli mozgás „koreográfiájára" sze­retném fordítani a figyelmet, hanem tartal­mi vonatkozásokra. Az ünnep átalakít Sokat emlegetjük — főleg görög, de la­tin szertartású körökben is — a „keleti lel­kiséget", de nemigen szoktuk megfogal­mazni, miben is áll az. Nos, e lelkiség sa­játos megnyilvánulása az, ahogyan Kelet — az ortodox és görögkatolikus egyház egyaránt — az ünnepeket szemléli. Mai ember számára az ünnep szórako­zási és pihenési lehetőséget jelent. Jobbá­ra a vallásos ünnepek sem többek, mint a folklór megnyilvánulásai. Mélyen hivők pe­dig úgy tekintik az ünnepeket, mint a hét­köznapok tagadását, kilépést a mindenna­pokból. Kelet szemléletében az ünnep nem jelent szakítást a munkában töltött napok­kal, az „élettel”, hanem annak átalakítá­sát örömmé, szabadsággá. Hogy jobban megértsük ezt a szemlé­letet, emlékeztetnünk kell arra, hogy a ke­leti szertartás ünnepei abban a kultúrkör­ben alakultak ki, amelyben az ünnepek, szertartások nemcsak járulékos jelenségei, hanem lényegi elemei voltak az életnek. A keresztény ünnepek hozzáigazodtak a hét, az év „természetes” ritmusához, de kiszéle­sítették át is alakították azok tartalmát. Jó példa erre a húsvét kialakulása. Az ókorban tavaszi ünnepet ültek ilyentájt, mely a tél legyőzésének — a megszabadu­lásnak — örömét fejezte ki. Az ószövetségi pászka az egyiptomi fogságból való kisza­badulás emlékünnepe volt. Az újszövetségi húsvét ezeket az elemeket mind feltétele­zi, de új szintre is emeli. Krisztus a mi pászkánk, mondja szent Pál (1Kor 5,7). Az ókeresztény kor szemléletében így szélese­dik az eszkatologikus szabadulás ünnepévé. A keresztény ünneplés tehát feltételezi a természetes idő-kereteket, de szét is bont­ja és felmagasztosítja azokat. Mint a ke­leti lelkiség egyik mai értője, Alexandre Schmemann írja (Pour la vie du monde, Paris, Desclée, 1969, 62. o.), az ünnep — örömet jelent. Az emberi öröm csődjét, de az igazi öröm kezdetét: a Krisztus feltá­madásából fakadó felszabadultság túlára­dó örömét. Ezt fejezi ki a keleti szertar­tású zsolozsma minden vasárnap hallható éneke: „íme, kereszt által lett az egész vi­lág öröme!” — annak a világnak is örömforrása, mely már megismerte az örö­243

Next

/
Oldalképek
Tartalom