Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 4. szám - FIGYELŐ - Cselényi István Gábor: A liturgia örömünnepe
mök végességét, de az unalmat és a szorongást is (gondoljunk csak az egzisztencialista irodalom alapszavaira). Menyegzői lakoma Ha a bizánci liturgia szentírási kútfőit keressük, az utolsó vacsora leírása — e mintegy történelmi anyag — mellett az Ür Jézus eszkatologikus példabeszédeihez jutunk, elsősorban talán legkedvesebb példázató hoz-képéhez, amelyben királyi lakomának, menyegzőnek írja le az Isten Országát (Mt 22,1—14 és párh.). A jeruzsále- mi ősegyházban, majd a kappadóciai Ce- záreában kialakuló, végül Konstantinápolyban végső formát öltő keleti liturgia minden eszközzel arra törekszik, hogy ennek a menyegzői lakomának a hangulatát teremtse meg, melyen Krisztus a vőlegény. — Felsorakozik a násznép, körbevonul, lakodalmat ül, eszik és iszik az öröm asztaláról. A keleti szentatyáknál vissza-visszatér a gondolat, melyet Kűri Teodor így fogalmaz meg: ,,Mikor a Jegyes testét és vérét vesszük, esküvői nászra lépünk". Ezért ülték meg úgy az Úr napját már az első századokban is, mint örömünnepet. „Sírhat-e a násznép, míg vele a vőlegény?” (Jn 3,29 -30) — cseng a hivő fülében Jézus kérdése. A liturgia első része, a hitjelöltek liturgiája (Igeliturgia) az evangélium olvasása, hirdetése: Jézus Krisztus leiszabadító üzenete köré épül. „Vigadjunk a mi szabadító Istenünknek” — adja meg a 3. anti- fona ennek az egységnek alapgondolatát. Az apostoli és evangéliumi szakasz Isten „csodálatos műveit", szabadító tetteit idézi fel, hogy a hit megsokszorozására, tettekben való megvallására mozgósítson. Az evangélium mégsem csupán emlékezés Jézusra, hanem mint Schmemann mondja — a feltámadt Krisztus eljövetele. Annak a Krisztusnak köztünk-léte, akinek szavát hallva újjongtak az emmauszi tanítványok. A többször is felhangzó alleluja — ez a lefordíthatatlan szó — azoknak örömét akarja kifejezni, akik látják az érkező Krisztust: tudják, hogy jelen van. Mindez azonban csak előzmény a me- nyegzős lakomához. A hitjelöltek liturgiája az Igének, Jézus Krisztusnak a történelembe érkezését idézi fel. Az Isten országát megnyitó lakoma eszkatológiai távlatát igazán csak az áldozat liturgiája (hivők liturgiája) nyitja meg. Ebben a végidőt feltáró jellegben kell keresnünk a liturgia örömünnepének igazi mélységét. Nem véletlen, hogy a bizánci liturgia másik ihle- tője — a menyegzős lakoma példabeszéde n ellett — a Jelenések könyvének látomása (5,6—14): „Láttam, hogy a trón és a négy élőlény és a huszonnégy vén közt ott áll a Bárány. Mintha leölték volna . .. Majd hallottam, hogy minden teremtmény, a mennyben, a földön, a föld alatt és a tengerben az egész világmindenséggel egyetemben ezt harsogta: A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom örökkön-örökké! A négy élőlény így felelt: Amen, a vének pedig leborultak és imádkoztak.” A meghajlások, hódolások rendje, a papi „fennhangok" (hangosan énekelt záróimák) dicsőítései és „örökkön-örökké"-jeJ melyre a hívek ament zengenek — mindmind ezt az eszkatológiai képet akarják megjeleníteni. A szentatyák egyik alapgondolata, hogy a földi liturgia az éginek ve- tülete, megélése, „ábrázolása", azaz emberi valósággá tétele. — Az áldozat liturgiáját bevezető kerub-ének arról beszél, hogy a hivők a liturgia alatt titokzatos módon azonosulnak az angyalokkal, akik szüntelenül éneklik Isten dicséretét. Minden Krisztus újra-eljövetelére, paruziájára irányul. A mindenség Ura, Krisztus közeledik, angyaloktól körülvéve. Mindenkinek eae:-z lényével az egyedül-lényegesre a megtalált Ország kincsére kell tekintenie, „félretéve minden földi gondot". A keleti liturgia kulcsát tehát a történelmet megnyitó jövőre-feszülés adja. Szent Maximosz szerint az „Ajtókat, az ajtókat!'1 felszólítás nem a templomajtókra vonatkozik, hanem a történelem kapuira, amelyek bezárulnak. Aki benn marad a templomban, kilép a történelemből. A hivő megvallja hitét, elmondja a Hitvallást, amelyben az érkező Isten-Országáról szól, majd — átvéve az angyalok szerepét — az Izajá; megálmodta dicsőítést énekli: Szent, szent szent... így érkezik el a Bárány áldozatának új raélése. Kelet szemléletében az „anafora" (a misekánon) sokkal több az utolsó vacsora megismétlésénél, szavainak felidézésénél. Mindarról való megemlékezés, „ami érettünk történt: a keresztről, sírról, harmadnapi föltámadásról, mennybemenetelről, iobbkéz felől való ülésről, a második és dicsőséges eljövetelről.” A modern bölcselő, Bloch szavával emlékezés ez a „remény módján”, s nyugodtan mondhatjuk, reménykedés emlékezés módján. Kelet ünneplésének végső gyökere tehát a Krisztus feltámadásába vetett hit. „Krisztus testét vegyétek, halhatatlanság forrását ízleljétek” — mondja a húsvéti áldozá- si vers. A feltámadt Krisztus a mindenkire váró feltámadás ígérete, annak bizonysága, hogy minden emberi erőfeszítés, a történelem minden küzdelme a Krisztus által már elért teljesség felé mutat. Az Atyák Antióchiai szent Ignádól kezdve egyhangú244
