Teológia - Hittudományi Folyóirat 9. (1975)
1975 / 4. szám - FIGYELŐ - Cselényi István Gábor: A liturgia örömünnepe
dékba. A feltámadott Krisztusban emberi tapasztalásuk szembekerül az „ú/ létezési renddel": a hittel elfogadott objektív isteni valósággal. Jézus ezért nemcsak egy kiváló egyéniség vagy vallásalapító. Ő az egyetlen személyes felszbadító, aki magát is kiszabadította a halál rabságából, — azért, hogy valóban remélhessünk Istenben. Jézus emberi szava: Isten igéje, az Ő megbocsátása: isteni megbocsátás. Az Egyház mindig tudta, hogy hit csak Istenből kiindulva lehetséges. Más szóval: csak a Szentiélekben vagyunk képesek Jézust Kyrios-nak. Megváltónak, Krisztusnak tartani. Ez az a „bizonyosság", amire szent Pál utal: „Biztos vagyok abban, hogy semmi el nem szakíthat Jézus szeretetétől!” (vő. Rém 8,38) És ez az, amit Pascal kapott ajándékul „azon” az éjszakán. Keresztény életünknek úgy kell tanúskodnia az örömről, hogy minden emberben életre tudjuk kelteni a szunnyadó reményt, az ősi boldogságvárást. A többi vallásokban és felfogásokban fellelhető reményt is kifejezetté, teljesebbé kell tennünk. A Jövőben remélt bizonyosságunk Jézus Krisztus követésében már itt a földön nyilvánvalóvá válik. Amennyiben pedig mi is önmagunkban utánozhatóvá tesszük az emberek számára Jézus életét, annyiban tudjuk kiterjeszteni Krisztus egyetemes jelentőségét, ami — többek között — Teilhard de Chardin és Karl Rahner életterve volt. Az Egyház a Szentlélek erejében vallja Krisztust, a végső emberi üdvösséget, ezért feladata egyetemes (nem lehet becsukódó, megkülönböztető vagy felülemelkedő). Minden embernek hitelesen hirdeti: Jézusban megérkezett az emberi üdvösség örömhire! Jézus követésében úgy tapasztalja és éli meg magát az Egyház, mint aki már benne él Krisztusban. És akkor helyes értelemben úgy is mondhatjuk, hogy tagjaik „kivetítik", kiárasztják a lelkűnkben élő hitet. így lesz az Egyház hitet kiárasztó ajándék minden ember számára, „egyháztörténete” pedig teológia. Nyilvánvalóvá lesz benne a szentháromsági élet dimenziója. Mint közösség, Krisztusból árad, aki életének kezdete. Ebben a múltdimenzióban felismeri kezdeti Erejét és Lelkét: „Elküldöm nektek Szentlelkemet!" — mondja távozóban Jézus (vö. Jn 15,26; 16,7). De ugyanígy megtapasztalja az Egyház az eljövendő Reményét az Atyában. Megtapasztalja a Lelket, aki magából a Célból indul ki, és mint élő Reményben működik közöttünk. Az Egyház számára a Lélek megtapasztalása egyben saját hiteles „önmegtapasztalásának a helye". Az Egyház életében és tevékenységében jelen van a Kezdetnek és a Célnak a Lelke, aki számunkra szüntelenül árasztja Jézusnak és az Atyának az erejét. így válik már a jelenben a boldog Isten örök élete a múltból a jövő irányában átélhető megtapasztalásunkká, abban az időfolyamatban, amibe emberi örömeink és vágyaink is be vannak ágyazva. Csak vágyakozó sejtésünk van arról, hogy „Milyen is lesz az a nagy beteljesülés, az a boldogság és öröm, ahol semmi rossz nem lesz, semmi jó nem marad rejtve, ami Isten dicséretében fog eltelni, Aki minden lesz mindenben!.... A testi összhangnak ugyanis mindazok a viszonyai... melyek most rejtve vannak, akkor majd feltárulnak, bensőleg és külsőleg elrendeződnek a többi nagy és csodálatos dolgokkal és az eszes lények a Szépség gyönyörűségétől felgyulladnak... Istenük leszek és ők az én népem (Lev 26,12). Én fogom őket kielégíteni. Én leszek mindaz, amit az emberek tisztességgel kívánnak: az élet, a jólét, a táplálék, a bőség, a dicsőség, a tisztelet, a béke, az öröm és minden jó. Mert így van annak értelme, amit az Apostol mond: Hogy Isten legyen minden mindenben (iKor 15,28). Ő maga lesz vágyaink beteljesülése, az Ajándék, amely mindnyájunké lesz, amint maga az örök élet is közös.” (Szt. Ágoston, De Civitate Dei XXII. 30 kk). (szm) A LITURGIA ÖRÖMÜNNEPE Korunk lelkiségét váratlan fordulatok, irányváltások jellemzik. Az utolsó években végbement (változást kitűnően érzékelteti Harvey Cox munkássága. Első könyveivel az „evilági város” prófétájának bizonyult. Nemcsak elfogadta az elvilágiasodást, de meg is követelte a modern hivőtői, hogy az evilágivá vált, minden „szenttől” megszabadult környezetbe illeszkedjék. Utóbbi években azonban váratlanul kiáll a rítusok, ünnepek embermentő jelentősége mellett. Városában cirkuszi porondnak beillő teret épít, melyen egzotikus szertartásoknak hódolnak, keresik mindazokat a szakrális formákat, amelyek a történelmi múltban jellemezték a kereszténységet, sőt azok körén kívüli rítusokat is felelevenítenek. Cox amellett tesz hitet: éppen az evilági város „profán" közege követeli meg, hogy a fogyasztói társadalom egyhangúságából utat törjünk a „szent" felé, szabad teret engedve közben a teremtő fantáziának is. Ünnepre, 242
